Amikor “éhezőkviadalásat” álmodtam

Ma elég érdekeset álmodtam. Szóval, álmomban Az Éhezők Viadalában voltam, vagy valami olyasmi. A lényeg, hogy ugyanúgy be kellett mennünk egy arénába, ahogy a könyvben is, csak itt annyi csavar volt a dologban, hogy a csoporttársaimmal kellett bevonulni, szóval, igen, ők voltak az ellenfeleim. (Ez meg olyan, mint a Battle Royalban.) Az álmomban még nem vonultunk be, de már igen közel jártunk hozzá.

Nagyon féltem. Rettegtem. Mert eddig elfilózgattam rajta, ‘Mi lenne, ha…‘, azonban az álmomban a találgatást a valóság váltotta fel. Csak arra tudtam gondolni, hogy azonnal meg fogok halni, hogy az elsők közt leszek, akiket majd megölnek. (És valahogy ez a félelem olyan volt, mintha idegenektől, nem a csoporttársaimtól félnék. Ezt mindjárt kifejtem, és így érthetőbb lesz ez a gondolat.) Mert lassú vagyok, gyenge, és nagy, lomha testem van, és ezért azonnal meg is tudnának ölni. Nagyon borzalmas volt, mert az álmom nagyon valóságos volt. Legalábbis, ami a félelmet illeti, az biztos, meg nem is tudtam, hogy most álmodom.

Aztán egyszercsak felébredtem, és a megkönnyebbülés hulláma öntötte el testemet (igen, ez kicsit érdekesen hangzott :D ), de tényleg, annyira, de annyira megkönnyebbültem, hogy az hihetetlen. Később, amikor elmeséltem a húgomnak, rögtön utána belegondoltam, hogy milyen hülye vagyok: a többieknek több félnivalója volna tőlem, mint nekem tőlük. Kevesen is vagyunk egyébként, tényleg, a létszám 15 alatt van, és a többség olyan kis alacsonyka, meg vékonyka, meg nyeszlett meg életképtelen. Én meg rövidtávon egész jó vagyok, és azért nem vagyok olyan gyenge sem, meg kitartó is vagyok, ami azt illeti. Oké, a fiúkkal kicsit gondban lennék, de szerintem túljárnék az eszükön. De, ha olyanokkal kerülnék össze, akik kisportoltak meg ilyenek, nem sok esélyem lenne.

De végülis mindegy, szerencsére még nem tartunk ott. Egyelőre.