“Fogalmam sincs”

De tényleg nem. Csak ülök itt, és nagyon-nagyon-nagyon írni szeretnék valamit. Az ujjaim szinte már öntudatlanul mozdulnak a klaviatúra felé, ám az agyam, a lelkem, az eszem, a szívem habozik, és egyre csak vár… És vár… És vár.
Csak tudnám, mire.
Jobban belegondolva, az egész életem egy nagy várakozás. Várom az időt, amikor minden jobb lesz, és csak remélni merem, hogy lesz erőm megtenni, amit meg kell majd tennem. Várok valakire, de türelmetlen vagyok, és boldog akarok lenni – legalább egy kicsit, legalább egy kis ideig -, és keresek, és keresek, de mindig csalódom, ami persze a türelmetlenségem keserű jutalma. Ezért csak várok. Mégis, lassan beleőrülök. És kétségek is gyötörnek, és félek, hogy nem lesz erőm, bátorságom, hogy nem leszek elég kitartó, ahhoz, amit meg kell tennem, ami vár rám. És ha már az őrületnél tartunk, már az álarcaim – tudattalan – váltogatásaiba is belefáradtam. Lassan már nem tudom, melyik arcom is az igazi. Talán mindegyik, talán egyik sem.
Néha már érzem, hogy belefáradtam a harcba. Érzem, hogy rohadtul elegem van, és mégsem tehetek semmit, tehetetlen vagyok ebben a helyzetben. És nyomaszt, hogy a külvilág felé azt mutatom, hogy minden rendben, hogy élem én, a tök átlagos lány a tök átlagos életemet, és minden oké, vagyis hogy majdnem minden. Néha legszívesebben világgá kürtölném a titkomat, de nem akarom megtenni, mert semmi értelme nem lenne, és nem akarok még másokat is nyomasztani vele. Nem, ezt nem tehetem meg senkivel, elég, ha csak engem emészt fel lassan, nem kell, hogy még mást is, főleg olyat, aki fontos nekem. És attól is félek, hogy ezért nem kellek majd senkinek, hogy ugyanazokat a hibákat én is elkövetem majd, ha egyszer az, akit várok, belép az életembe.
Boldog akarok lenni. Ha boldog lennék, minden könnyebb lenne. Biztonságban érezném magam, és nem gondolnék félelemmel a szívemben és keserűséggel a lelkemben a holnapra. Mindenki boldog akar lenni. Vajon egyszer mindenki az lesz? Vagy vannak, akik nem erre születtek? Vajon van olyan, akit “nem vár a híres happy end”, aki nem arra született? Ez hülyeség, igaz? Bár… Beleringathatjuk magunkat abba, hogy egyszer mindenki boldog lesz, még ha nem is örökké, csak egy kis ideig. Az élet azonban nem igazságos. Ez a valóság. Itt nem a jó győzedelmeskedik, ó, nem, hanem megszívja.
Boldog akarok lenni. Legalább egy kicsit én is, én is, én is…

Mondtam én, hogy őrült vagyok. Íme a bizonyíték.