A napokban azt álmodtam egyik éjszaka, hogy premier plánban ott a nagymamám hűtője (erre csak később döbbentem rá, lásd lentebb) nyitva, és az egyik polcot láttam, és azon a polcon a sok minden között egy kistányéron néhány palacsinta volt. És én azt hittem, hogy mindez valóságos – egy olyan benyomásom volt, hogy a palacsinták később várnak a hűtőnkben, hogy megegyem őket -, és ébredés után el is feledkeztem róla, és este, amikor húztam össze a függönyöket, egyszer csak eszembe jutott, hogy én tudat alatt tulajdonképpen vártam valamire, ami az álombéli palacsinta volt. És ott állva az ablak előtt, a függönnyel a kezemben döbbentem rá, hogy mindez csak álom volt, és az a nagymamám hűtője volt, és nem is a miénk. Gondolom, nem is kell mondanom, hogy milyen csalódott voltam (és ez nem az első eset: volt egyszer, amikor angolul kellett előadást tartanom – nem órán, hanem egy rendezvényen -, és álmomban túl voltam rajta, és tökre megkönnyebbültem, aztán felébredtem. Nem volt valami kellemes.). Elmeséltem a nagymamámnak, aki nagyon jóízűt nevetett rajta, aztán amikor legközelebb meglátogattam, csinált nekem palacsintát :)

Vannak ilyen hülye dolgaim. Például én észre sem vettem, hogy miután bekenem a kezem, mindig megszagolom. Ez két dolog miatt is eszembe jutott: a húgom piszkált vele, utána meg olvastam ezt a karcot (David Tennantről és Matt Smith-ről egy videó), és a karc írója megjegyezte, hogy “Matt meg olyan kis hülye, vakarja a fejét utána megnézi a kezét… :D”. Eddig bele se gondoltam, hogy nem vagyok láthatatlan az emberek ilyenekre felfigyelnek, meg persze, hogy ezt csinálom. Te jó ég. Ha van még valami hasonló dolog, inkább nem is akarom tudni. Annak ellenére, hogy azt az elvet vallom, mindig jobb tudni a rosszat, mint a boldog tudatlanságban lebegni, de vannak helyzetek, amikor azt mondom, hogy nem. Ez egyértelműen ilyen :D (Na, erről meg az jutott eszembe, hogy amíg szemüveget hordtam, sokszor megigazgattam, és ez a szokásom sokáig azután is megmaradt, hogy váltottam lencsére – most az van egyébként, hogy otthon nem mindig teszem be a lencsét, de a szemüveget sem veszem fel, csak akkor, ha valami feliratosat nézek -, és sokszor kaptam magam azon, hogy kapok a szemüvegem után, hogy megigazítsam, persze valójában a homlokomat tapogattam, biztos nagyon érdekesen nézett ki :D De ugyanez van akkor is, amikor nem veszem fel a nyakláncom, mégis mindig meg akarom igazítani, holott nincs is rajtam.)

Még a Doktor is egyetért velem (reakció a most következő sztorira)

Egy igazi facepalm-sztori: az utóbbi három hétben ott dolgoztam, ahol voltam már decemberben két-három napot melózni. Decemberben úgy voltam ott, hogy az első és második alkalom között eltelt olyan másfél hét (a harmadik alkalom meg a második után volt, úgyhogy az azért nem fontos). Tudni kell, hogy a főnök ott külföldi, aki beszél magyarul, de van, hogy ha valamit mondunk, el kell ismételni, mert nem értette. És azt sem árt tudni, hogy az újakat először mindig félreállítják, mert ki kell találni, mit fognak majd csinálni, meg ilyen tűzvédelmis bigyót is el kell olvasniuk a munka megkezdése előtt. Amikor másodjára voltam ott, hiába mondtam, hogy már voltam itt, valamiért bekerültem az újakhoz. Aztán a nap végén meg mondta a főnök, miért nem szóltam, hogy már voltam itt? Mondtam neki, hogy mondtam, ő azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig én nem mondtam. Szerintem meg az történt, hogy nem értette, mit mondtam, vagy mást értett, mint amit mondtam (szóval az egész félreértés volt – szó szerint is :D). A lényeg  igazából az lenne, hogy meg sem ismert, ami érthető is valahol. De… Mostanában megint dolgoztam ott. Mivel régen voltam ott, ezért azt mondtam, hogy új vagyok. Mert már arra is alig emlékeztem, hogy kell odamenni, nemhogy, hogy mit csináltam itt korábban. És a korábbiakból kiindulva arra számítottam, hogy nem fognak megismerni. Na, a főnök most meg azt mondogatta, hogy szerinte én már voltam itt. Mondtam neki, lehet, de akkor az nagyon régen lehetett. Ti értitek ezt? Mert én nagyon nem :D

Mostanában sok régóta halogatott dolgot megtettem, befejeztem. Már egy ideje tervezgettem, hogy átnézem a dolgaimat, szelektálok, és próbálok valamiféle rendszert kialakítani a dolgaim között. Ez nagyjából sikerült is, és sok olyan dologtól – és érzéstől – megszabadultam, amit tulajdonképpen évek óta őrizgettem feleslegesen. Nekem nagyon nehéz összeegyeztetni azt, ami volt és ami most van. Mintha a régebbi életemet álmodtam volna, pedig nagyon is valóságos volt. Azonban ezzel a szelektálással sikerült valamiféle rendet teremtenem magamban, kicsit segít abban, hogy feldolgozzam ezt. Amúgy találtam néhány olyan dolgot, amire nem is emlékeztem, hogy nálam van. Az egyik ilyen egy irattartó volt, benne mindenféle feladatlappal az angol érettségire. Még Gesztitől kértem kölcsön, aztán pont az érettségi után költöztünk, és valahová el lett pakolva. Ugyanez a helyzet Mircsi rajzával is: még a 18. szülinapjára kezdtem el rajzolni, de nem fejeztem be, és bár valahol mindig ott motoszkált, hogy be kellene fejezni, igazából csak most jutottam el odáig, mert megtaláltam :D Ja, a rajz ilyen. (Majd feltöltöm ide is, és akkor ott a leírásban elmesélem, mit hogy csináltam.)

Szóval a napokban gondolkodtam el azon, mennyi mindent szeretnék csinálni az életben, és vajon ezeknek az álmoknak mennyi realitásuk van. Meg hogy nekem szabad-e egyáltalán nagyot álmodnom. Igazából Mircsi bejegyzése kapcsán gondolkodtam el ezeken a dolgokon – hogy milyen terveim vannak -, aztán jutottam el ezekhez a negatív gondolatokhoz. Azt hittem, ezek új dolgok (egy része talán új is – lásd lentebb), aztán kicsit visszaolvasgattam itt a bejegyzéseimet (néha csinálok ilyet), és rájöttem, valamiért megint előjöttek ezek a gondolatok. Ahogy erre rájöttem, minden rendbe jött a fejemben. Hogy most miket gondoltam? Háát… Nem is arra, hogy “Ááá, ezeket a dolgokat én úgysem tudom megvalósítani”, hanem hogy “Nem lenne ez tőlem fura?”. Valamiért… Beskatulyáztam magam? Néha mintha úgy gondolnék magamra, mintha olyan lány lennék, amilyennek régebben – általánosban és gimiben – láthattak a többiek. Olyan kis visszahúzódó, csendes lány, aki semmi érdekeset nem csinál. Vagy nem is tudom. Tudom és tudtam, hogy hülyeség ilyeneket gondolni, és nem is igazán tudnám megmagyarázni ezt az érzést, csak néha úgy érzem, nem merek elindulni, hogy valóra váltsam az álmaimat, mert nekem azt “nem szabad”, fura lenne tőlem, ha utazgatnék a világban, vagy ilyesmi. Hát leírtam ezt a hülye gondolatot, ami ott motoszkált a fejemben, és tényleg nem tudom megmagyarázni. Mintha csak az lenne a nekem való, hogy egész életemben gubbasszak egy szobában és kész. Valaki érti ezt?

Meg egyszerűen néha sokszor nem merek önmagam lenni, mert valahogy olyan, mintha furán reagálnának, néznének rám az emberek. Pedig annyira utálok bizonytalan lenni, és annak is tűnni (mert vannak emberek, akik ha megérzik a bizonytalanságot, gyűlnek, mint cápák a vérszagra – vagy hogy mondják ezt :) ). Meg elégedetlen voltam a testemmel, aztán rájöttem, hogy felesleges az is. Néha azt sugallja néhány ember, hogy márpedig nekem egyes dolgaimmal – testi-lelki-mindenféle dolgokra egyaránt gondolok – gondjaim kellenének, hogy legyenek, miközben nincsenek is. Ezt sem tudom pontosan megmagyarázni, csak ha valamiről beszélgettünk, nekem ez jön le a reakciókból (na jó, így jobban belegondolva, volt, hogy ki is mondták, pl. amikor megtudták, hova járok be, és miért nem vagyok kolis).

De most már minden rendben. Helyrezökkent minden, elolvastam ezt is, meg végiggondoltam magamban az egészet. Tehát: nem vagyok semmiről lemaradva az égvilágon, de tényleg, SEMMIRŐL, teljesen rendben vagyok, csak kissé önbizalomhiányos és kissé lusta is, meg hajlamos vagyok halogatni a dolgokat. Szóval valahogy így, és próbálom ehhez tartani magam. (Tudom, mindig ezt mondom, de ilyen kisebb válságok szerintem mindenkinél előfordulnak, és biztos lesz is még, ám akkor csak elég lesz visszaolvasnom ezt, hogy eszembe jusson, hogy nem kellene ilyen hülyeségeket gondolnom.)

Bocsánat, ha kissé kusza volt, kérdezni szabad, ha valami nagyon nem volt érthető :)

Gyerekkoromban gyakran játszottam videojátékokkal (most is játszanék, csak van egy kis technikai problémám, amit egyelőre nem tudok orvosolni), és a Super Mario Bros. volt az egyik kedvencem (haha, és ha a húgommal játszottunk, mindig én voltam Mario, ő meg Luigi), ám sosem tudtam végigvinni. Ugyanis az egyik világban az utolsó pályán soha nem tudtam végigmenni a labirintuson, így folyton lejárt az időm, és meghaltam. Most a YouTube-nak köszönhetően megtudtam azt a pályát is csinálni, így sikerült megmenteni a királylányt :)

Mondjuk én sose tudtam, hogy nem a királylányt mentem meg, mert akkor még nem tudtam angolul (meg kezdetben olvasni sem), úgyhogy jó volt végre ezt is megtudni :D

Az utolsó pálya valami hihetetlenül beteg egyébként. Hogy lehet ilyet kitalálni?! (És, ha jól láttam, ez csak az egyik verzió.)

…hol is tartottam?

Ja. Szóval a pörgés mellett van bennem valami, ami állandóan sürget, mintha állandóan le lennék valamivel maradva. Beadandók, amelyeket állandóan tologatok magam előtt; könyvek és könyvsorozatok, amelyeket már szinte mindenki olvasott, csak én nem; filmek és sorozatok dettó főleg a Doctor Who jajj (Megjegyzés: nem azért akarom őket feltétlenül megnézni/elolvasni, mert most ez a divat, hanem azért, mert egyébként is érdekel, meg vannak ilyen “alap” filmek, értitek, ugye? Mondjuk gyanítom, nemcsak én járok ilyen cipőben – Geszti, te jutottál eszembe, mert most kevés időd is van olvasni meg ilyesmire, és néha szoktunk beszélni arról, milyen könyv érdekelne, meg ilyesmi… Ha nem így van, akkor bocsi :) ); meg az egyéb befejezetlen dolgok: félbehagyott rajzok, történetek, könyvek… Tudom, tudom, ez a “felgyorsult világ”, de szerencsére, amikor végzek valamivel, megnyugszom, és csak később kezdődik újra az őrület – igazából, azt hiszem, hogy ez főleg a beadandókkal meg a határidőkkel függ össze, amikor nincs ilyesmi, akkor úgy nagyjából okés vagyok, kevésbé vagyok zakkant :D (Oké, ott vannak a filmek meg a könyvek, de az tényleg olyan, hogy nem lehet csak úgy mindennek nekiesni egyszerre – khm, mondjuk a beadandóknak sem kéne -, lehetetlen, meg úgy már nem is jó.)

Azt hiszem, sikerült sok zagyvaságot összehordanom, de azért azt el kell ismernetek, hogy azért nagyjából értelmes és érthető zagyvaság volt :D

(Csak egy gyors helyzetjelentést akartam, erre tessék, mi lett belőle… :D)

Doctor Who – Doomsday Theme

Van már tavaszdalom, és egy ideje már esőzeném is van. Nem azért esőzene, mert az esőt szeretném vele megidézni :) , hanem mert az esőhöz kapcsolódik… Akkoriban, amikor nagyon rákaptam, sokat esett az eső, így sokszor hallgattam esőben, miközben az utcán sétáltam, vagy a buszon ültem, és bámultam kifelé az ablakon; és az egész tényleg olyan volt, mintha valami klipet néznék (ez sokszor így van, de nem mindig). Azóta, ha meghallom, az eső jut róla az eszembe, ha pedig esik az eső, akkor beteszem ezt a zenét, és hallgatom (vagy, ha nem jutok el idáig, azért gondolok erre a számra). Azért tudom, hogy szomorú dolgok is kapcsolódnak ehhez a számhoz, és bár nem jutottam el azokhoz a részekhez, azért én is kiérzem a dalból ezt.

Úristen, szóval állandóan bennem van, hogy tulajdonképpen olyan jólesne ide mindenféléket lepötyögni, mindenféle értelmes gondolatmenet nélkül, ami éppen eszembe jut. Nos, lássuk.

Amióta elolvastam a The Walking Dead első kötetét, folyton zombis álmaim vannak. Na jó, ez így csalóka, mert eddig kétszer volt, az első elég nyomasztó és rossz, a második sokkal jobb, mert az inkább érdekes volt, mint rémisztő, de egyébként rémisztő is volt, csak ott úrrá tudtam lenni a helyzeten, meg az egésznek volt valami értelmes története. Szóval aznap később kellett suliba mennem, és folyton kinyomtam az ébresztőt (úgy 10 percenként), hogy tovább álmodhassam, mi fog történni. Érdekes módon sikerült is, bár egyre kevésbé, úgyhogy végül felkeltem (aztán kiderült, hogy nem is kellett suliba menni, ám ez már egy másik történet, amit nem fogok elmesélni). Egyébként néha belegondolok, hogy milyen lenne, ha megtörténne ugyanaz, mint a képregényben. Hát… Tudjátok, mit? Inkább nem gondolok bele.

~

Egyre több sulis beadandóm van, sokaságuk már ijesztő mértékeket ölt. Eddig is volt, hogy sokat kellett elkészíteni, de most sok olyan témát sikerült kifognom, amihez kevés az anyag (vagy legalábbis el nem tudom képzelni, hogy tudnék én abból minimum 6 oldalt teleírni). Ne aggódjatok, én sem teszem. Legalábbis próbálom.

~

Van munkám. Egész jó. Azt nem állítanám, hogy amikor reggel felébredek, és tudom, hogy menni kell dolgozni, olyan baromi lelkes lennék, viszont az életkedvem sem megy el attól, hogy menni kell dolgozni. Amit csinálni kell, szóval abban nincsen semmi különös, az emberek ellenben tök normálisak velem, ha el is rontok valamit, nem a kiabálás meg lebaszás (bocs, ezt nem tudtam szebben mondani) az első reakció, hanem csak annyi, hogy megmutatják még egyszer, ha kell, meg szóljak. Azt nem mondanám, hogy néhányan nem szólogatnak be egymásnak, de ők már régóta ott dolgoznak és ismerik is egymást, és nem olyan komoly a dolog. Úgyhogy ez jó. És jó az is, hogy hamar eltelik az idő, és sok szünet is van.

~

A húgom a napokban mutatott egy nagyon jó számot az egyik kedvencétől. A neve Alexander Rybak, a szám címe Fairytale (megnyerte a 2009-es Euróvíziót!). Hallgassátok meg ti is, nagyon jó :) Amikor hallgatom, legszívesebben táncra perdülnék, pedig nem igazán szeretek táncolni (legalábbis nem akkor, ha más is látja :D A betanult tánc más, az egész jó, mert nem nekem kell kitalálni, mit csináljak, ami nem úgy néz ki, hogy mintha valami rohamot kaptam volna.) Euróvízióról jut eszembe: én csak nevetek. Nevetek azon, ahogy mindenki ki van akadva. Oké, megértem, hogy bosszantó meg minden, de nekem már sok, hogy ahogy szóba kerül a téma, mindenki nekiáll fröcsögni. Nagyon idegesítő. Egyébként az én véleményem az, hogy egész kellemes kis dal ez, amit úgy elhallgat az ember, de nem Euróvízióra való.

~

Bár leállítottam a fotós kategóriát (még azért kettőt kaptok belőle, mert anno egyet elkezdtem írni, mert történet is tartozott hozzá), kedvem támadt ahhoz, hogy néha egy-egy képet kitegyek ide is. Csak úgy. Na, mit szóltok? :)

~

Mostanában sokat gondolkozom az életemen. Azon, hogy milyen volt régen, milyen most. Vajon egyes dolgok meddig határozzák meg az életünket? Mit lehet kezdeni a kínzó emlékekkel? Igazából azért nem tudom, ki vagyok, azért nem tudom meghatározni, mert sokáig valahogyan éltem, és ahogy egyszerre túl sok minden megváltozott körülöttem, már nem tudtam, hogy ki vagyok. (Nem, nem vagyok önismeretei válságban, csak arról van szó, ha le kellene írnom egy mondatban, ki vagyok, nem tudnék mit írni. Vagyis inkább túl sok mindent. Nem hiszem, hogy ez baj lenne, csak ez olyan furcsa, vagy nem is tudom…) Elvesztettem egy csomó fogózdkodót, és ahelyett, hogy fokozatosan változtak volna meg a dolgok, egyszerre minden megváltozott. Arra gondolok, hogy miután befejeztem a gimnáziumot, és kézhez kaptam az érettségimet, (szó szerint) másnap már el is költöztünk. Aztán jött az egyetem, meg a munka is, és ez így túl sok volt egyszerre. Bár lehet, hogy csak azért érzem így, mert egyszerűen gyűlölöm ezt a helyet. Ezt a környéket, ezekkel az emberekkel. Hogy minden szarért képesek az emberek becsengetni, hogy folyton pletykálnak, éjszaka meg végigcsörtetnek a folyóson, mint a vaddisznók, hogy nem érzem magam biztonságban, ha kilépek az utcára. Bocsánat, de ez már nagyon régóta bennem van, és le kellett írnom.

Meg azon is gondolkodtam, hogy mennyire igaz ez az idézet:

Nincs annál megdöbbentőbb élmény, mikor valaki olyan helyre tér vissza, amit valaha nagyon jól ismert, és rájön, hogy a hely semmit, ő maga viszont rengeteget változott.
(Nelson Mandela)

Mostanában ez is sokszor eszembe jut. Egyszer-kétszer, miután véget ért a gimi, bementem a suliba, beszéltem néhány tanárral, mégis… Éreztem, hogy én már nem tartozom oda. Sok tanáromat szerettem, az iskolát is – akkor is, ha néhány dolgot nagyon utáltam, és némelyik osztálytársammal is problémák voltak (nem köztünk, és nem utáltam őket, csak voltak dolgok, amik sokakat idegesített) -, mégis, egyedül voltam itt, a többiek sehol, és… Szóval, ez olyan, amikor visszamész egy helyre, csakhogy újraéld egy kicsit az emlékeidet, aztán ott vagy, és rájössz, hogy ez lehetetlen. Nem lesz ugyanolyan érzés, mert megváltoztál, a többiek sincsenek ott… Ilyen vegyes érzelmeim vannak a hellyel is, ahol felnőttem. Ahonnan eljöttünk. Nem éltem ott egész életemben, nagyjából tíz évet, és azt hiszem, nem mennék már vissza. Mégis, amikor szóba került, hogy a hely eladásra kerül majd… (Nem most, de néhány év múlva biztosan.) Fájó. Mert furcsa belegondolni, hogy mások fognak ott élni, abban a kertben mászkálni, ahol mi gyerekként telente a macskák lábnyomait vizsgáltuk, és nyomoztunk utánuk, vagy a kutyával kergetőztünk, és mindenféléket játszottunk. Annak ellenére, hogy tudom, hogy később sem akarnék ott élni, mert azok a dolgok, amik ott történtek, számomra még ott kísértenek a falak között, és ezért képtelen lennék leélni ott az egész életemet. És ezért írtam az elején, amit írtam: hogy a régi, ismerős dolgok elvesztése bizonytalanná tesz, ki is vagyok én, ezért töprengek azon, vajon meddig határoznak meg minket, az életünket dolgok.

Azt hiszem, ezen még gondolkodnom kell, és nem is tudtam mindent leírni, kifejteni, ami azt illeti, de sebaj. Most mennem kell. Legyetek rosszak jók! :)

Hogyan lehet ilyet álmodni? Miről szólnak ezek az álmok? Talán veletek is van ilyen, vagy pedig furcsán hangozhat, de az én álmaimban szabályok vannak. Néha előfordulnak kivételek, de észrevettem, hogy vannak szabályok is. Ilyen pl. az, hogy csak addig tudok repülni, amíg rá nem jövök, hogy álmodom, mert amikor rájöttem, akkor eszembe jut, hogy én valójában nem tudok repülni, így már az álmomban sem fogok tudni (a varázslással is ugyanez a helyzet). Igaz, ez régebben volt jellemző, most már ezután a felismerés után is tudok, de szigorúan csak nagyon nehezen, karcsapásokkal jön össze. (A felismerés előtt és után is.) Egyszer, amikor angyal voltam, hiába voltak szárnyaim, lezuhantam. Lehet, hogy egyszer ez változni fog. (Érdekesség: csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy amikor rájöttem, hogy álmodom, arra gondoltam, hogy ez csak egy álom, szóval bármi lehetséges, bármire képes vagyok. Na, az tök jó volt :) ) Egyébként vannak visszatérő helyek, motívumok is. Nagyon érdekes.

Az eddigi dinós álmaimra ezek voltak a jellemzőek:

• Az álmok napjainkban játszódnak, szóval nem arról van szó, hogy időutaztam volna, vagy ilyesmi.
• A dinók óriásiak, és a föld felszíne alatt élnek. Amikor előtörnek, akkor szó szerint feltörik a betont a fejükkel, ahogy a felszínre jönnek.
• Az emberek pánikolnak és menekülnek, mégis folytatják a bevásárlást, stb.

Az első álmomra már annyira nem emlékszem, csak arra, ahogy jönnek a dinók, meg erre a vásárlásos dologra, a másodikra viszont nagyon jól emlékszem, illetve arra, amit ma álmodtam (valamikor reggel, amikor visszaaludtam – érdekes módon mostanában akkor vannak rémálmaim általában, amikor visszaalszom).

Nos, a második álomban az volt, hogy valójában nem jöttek elő a dinók, mégis mindenki pánikolt. Emlékszem, hogy a nagyobbik húgommal és az apámmal voltam bevásárolni, és már a pénztárnál voltunk, amikor észrevettem, hogy valamilyen ruhadarabból rossz méretet vettünk (amúgy nem ruhaboltban voltunk, mert vettünk élelmiszert is). Viszont nem volt már idő visszamenni, hiszen menekülni kellett. Igazából azért volt rossz ez az álom, mert szinte vágni lehetett a pánikot és a feszültséget a levegőben, olyan erős volt. És néha előfordul, ha valaki fél, az ránk is átragad. Szóval hiába tudtam, nem kell félni, mégis féltem. Vásárlás után elsiettünk, autóval mentünk, valamilyen kicsi, régi autóval, és volt egy rész, ahol lassan mentünk, aztán szóltam, hogy álljunk meg, mert – most biztos nevetni fogtok, legalábbis én azt tenném :D – megláttam Mr. Goldot (Rumplestiltskint) a Once Upon A Time-ból :D Megálltunk mellette, ő is megállt, letekertem az ablakot, és asszem arról beszélgettünk, hogy most mi történik, meg hogy ő nem menekül-e :D Később egy olyan ház közelében álltunk meg, amit már láttam korábban egy másik álmomban. Tudtam, hogy a házban egy öreg néni lakik, és van egy macskája. Azt hiszem, ebben az álomban, a néni fogta a macskáját, és jól bezárkóztak. Nos, ez az álom ennyi volt.

A mai álomban is szerepelt az apám, én sokkal fiatalabb voltam, mint most, és éppen osztálykirándulásra mentem. Ó, a dinók, róluk véletlenül se feledkezzünk meg, tömegesen és minden eddiginél félelmetesebben törtek elő. Szóval apám kivitt az állomásra, vettünk jegyet is meg minden, aztán hirtelen mintha történt volna egy nézőpontváltás, mert valaki más voltam (bár magamat nem láttam sehol, csak tudtam, hogy valaki más vagyok), asszem, egy férfi, de közben csak néző voltam a “testében”, nem én cselekedtem. A lényeg, hogy talán nem lesz több ilyen dinós rémálmom, mert az történt, hogy az állomás közelében volt egy fa, egy vastag és hatalmas és valószínűleg öreg fa, amelynek az egyik oldalán volt egy kis kör alakú, egy nagyobb kitűző méretű üreg, a közepén egy kis, kiálló pöcök-szerűséggel, és a férfinak volt egy beleillő kitűző-szerűsége, melyről valami bölcsek azt mondták, hogy a dinók megdermednek, megfagynak – hiszen nem kellene itt lenniük, az ő idejük már rég lejárt -, ha beleilleszti a fa üregébe. Megtörtént, és tényleg így lett, bár utána egy kicsit féltem, mert tudtam, ha kikerül onnan az a kitűző, akkor újra élni fognak a dinók.

Hát, valahogy így történt.

(Ha nagyon zavaros volt, jellezétek.)

(sok-sok képpel a sok-sok szöveg mellé, hogy izgi legyen :3)

Ismét belesűrítek mindent most egy postba, ami mostanában foglalkoztat, és írni is szerettem volna róla. Először kezdem a kicsit lényegtelenebb dolgokkal: frászt kapok az új órarendemtől, belekezdtem a Doctor Who-ba (a régi sorozatba), és végre tényleg elkezdtem rendet tenni a polcaimon és szekrényemben (ill. szekrényrészemben, mert egy másik szekrénynek csak egy része az enyém), és érzem, hogy kívül is, belül is, lassan-lassan-nagyon-lassssan, de sikerül valamilyen rendszert kiépíteni. Nem vagyok rendmániás. Inkább csak egy kicsit rendszerezőmániás, akit olyan hülye dolgokkal az őrületbe lehet kergetni, hogy mondjuk egy könyvet úgy teszel le az asztalra, hogy egy kicsit lelóg, és nekem azt mindenképpen meg kell igazítani. Nyugi, nem vagyok dühöngő őrült vagy hisztis, nem szoktam ilyeneken senkivel sem veszekedni, inkább az a jellemző, hogy a többiek olykor-olykor bosszantanak ezzel, mert nekik vicces :) Tényleg vicces lehet amúgy, így beletörődve sorsomba, mindig megigazgatom-elrendezgetem, ami nem úgy van, ahogy lennie kéne (vagy “veszélyben” van, lásd az asztal szélén lévő könyv, aminek egy része a levegőbe lóg). Most, hogy ezt megtárgyaltuk, menjünk tovább.

Nemrég írtam arról, hogy mostanában mennyi mindenen gondolkodtam. A vizsgaidőszakban, így mindentől és mindenkitől távol, volt lehetőségem végiggondolni, hogy milyen a kapcsolatom egyes illetőkkel, hogy én milyen vagyok ezekben a kapcsolatokban és ezekkel az illetőkkel. Ki az, akivel szeretném tartani a kapcsolatot? Ilyenek. Már írtam néhányszor a csoporttársamról, akivel egy kissé bonyolult kapcsolatban vagyok: kedvelem is, meg nem is, vagyis voltaképpen igen, de vannak olyan dolgai, amelyeket nem szeretek, és igazából azt sem szeretem annyira, aki mellette vagyok, ahogy érzem magam mellette. Tök jól elhülyülünk, és jól tudunk együttműködni, de egyszerűen utálom azt, hogy olyan dolgok miatt lesz bűntudatom és magyarázkodom, amelyek miatt nem kéne, és amelyekhez semmi köze sincsen. És valahogy az a kis önbizalom, hogy mostantól nem foglalkozom azzal, mit gondolnak, mondanak mások, is megingott, és kezdetben észre sem vettem. Szóval elhatároztam, hogy nem fogok magyarázkodni – csak annak, aki fontos nekem, és számít a véleménye, és csak akkor, amikor valóban szükségem van rá. Sajnos hiába gondolom úgy, hogy mindenki – tehát én is, te is, ő is – élje az életét úgy, ahogy neki tetszik, hajlamos vagyok erről megfeledkezni. Szerencsére ebben a vizsgaidőszakban magamra találtam, és nagyon jól éreztem magam. És nagyon szeretném ezt megőrizni, úgyhogy vigyázz, magabiztos énem, figyelek! És a világ minden kincséért sem engedem el a kezed. (Nagyon romantikus, tudom :D)

A másik, amiről hajlamos vagyok megfeledkezni: a türelemről, a várakozásról. Igazából egy külön bejegyzést szerettem volna szentelni ennek, ám inkább itt és most és így írnék erről. Nem arról beszélek, amikor várni kell az orvosnál, a buszra, vagy késik a vonat, hanem arról, amikor az embernek tervei, álmai vannak, amelyekért dolgozik. Egyszer olvastam egy cikket arról, hogy aki képes várni, annak önbizalma van, mert hisz abban, hogy a terveit képes megvalósítani. Eddig is megtapasztaltam, hogy nem jó dolog türelmetlenkedni – egészen hétköznapi dolgokban; ha valamit azonnal és kissé erőszakosan akartam, annak soha nem volt jó vége. Semmi rossz nem történt, egyszerűen csak nem örültem annak a dolognak annyira, vagy nem olyan lett a végeredmény, mint szerettem volna. Mondjuk ez nem azt jelenti, hogy az ember csak üljön, és várjon a csodára, hanem hogy dolgozzon a céljaiért, és legyen kitartó. És ne foglalkozzon másokkal. Igen, most egy kicsit más dolgokat is belekeverek ebbe a dologba: szóval nemrég olvastam egy blogbejegyzést, amelyben egy 20 éves lány kétségbe volt esve, hogy míg az évfolyamtársai közül többen is megházasodtak meg már babáznak, ő sehol sem tart hozzájuk képest. Még az egyetemre sem vették fel, és egy valamire való párkapcsolata sem volt. Bennem az fogalmazódott meg először: hová kell ennyire sietni? (A kétségbeesett lányra gondolok.) Vajon azok, akik már ennyi idősen babáznak, hogy állnak a tanulmányokkal, dolgoztak-e már? (Félreértés ne essék, nem bántásból kérdezem, ha valaki annak venné. Jaj, ne! Már megint magyarázkodom…) Továbbgondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy akármiről is legyen szó, ne azt figyeljük, hogy mások hol tartanak. Ne másokhoz méricskéljük magunkat! Az ő életében ennek vagy annak a dolognak most jött el az ideje, az én életemben még nem, ilyen egyszerű. Korábban bennem is volt – sőt, néha most is megvan -, hogy hajlamos vagyok magamat néhány dologban a húgomhoz mérni. Kicsit a környezet nyomására, mert néha mintha azt érzékeltetnék velem, hogy mivel én vagyok az idősebb, nekem kellene előrébb járnom bizonyos dolgokban. Ez inkább frusztrált, minthogy irigy lettem volna, most meg már szimplán nem érdekel, vagy csak örülök annak, hogy a húgom boldog, sikerülnek a dolgai. Más terveink vannak, más irányt vesz az életünk majd, akkor meg mire fel ez a hasonlítgatás?

Korábban bennem is megvolt az aggodalom, hogy csak azért, mert mások valahol tartanak, ahol én még nem, nekem bele kell húznom, hogy utolérjem őket. Világéletemben későn érő voltam – annak ellenére, hogy komoly kislány voltam -, én valahogy mindent később csináltam, mint mások. (Testileg nem értem később, inkább lelki és képességbeli dolgokra gondolok.) Még iskolába is később mentem, pedig nem voltam évvesztes. Szóval ez az érzés, aggodalom kialakult bennem, és valamikor mostanában ki is hunyt. Mert rájöttem, semmiről nem vagyok lemaradva. És ezért nem érdemes foglalkozni másokkal, hogy hol tartanak, mert nem X meg Y vagyok, hanem én.

Amiről még elgondolkoztam, vagyis inkább rágott belülről, azok a kétségek. Kétségek, amelyek álmokról, tervekről, meg a jövőről szólnak… Geszti írt nemrég egy bejegyzést, amelyben nagyon jól megfogalmazta, amit én is érzek. Bár az előbb azt írtam, ne foglalkozzunk másokkal, és hogy próbálok arra törekedni, hogy ne érdekeljen, mit gondolnak majd mások, attól még feltétlenül sikerül ezt az életem minden területén és mindig alkalmazni, és egy kicsit félek is. Mielőtt részletezném, előtte el kell mondanom azt, hogy nemrég egy tanárom írta rólam ezt:

Annyit kérek még, hogy ne “kótyavetyélje” el magát, Rókát* én egy értékes, kedves és tehetséges embernek ismertem meg, bárhogy is dönt a tanulmányokkal kapcsolatban, ezt tartsa szem előtt, mert fontos.

Elsősorban arról volt szó, hogyan tovább, de azt hiszem, hogy ezt úgy általánosságban is megfogadhatom (hogy ne “kótyavetyéljem” el magam…). Mindig is féltem attól, hogy hiába szeretnék annyi mindent csinálni, azok úgysem fognak megvalósulni, csak álmok maradnak örökké, lehetőségek, amelyeket nem használtam ki. Most is félek, hogy megtörténik majd, hogy “elkótyavetyélem” magam, leélek egy semmilyen életet, és kész. Geszti bejegyzése pedig úgy kapcsolódik ehhez, hogy félek elindulni, megvalósítani a terveimet, mert attól félek, hogy mit fog szólni a családom? (Elsősorban az édesanyám…) Aztán meg arra gondolok, hogy felnőttem, azt kezdek az életemmel amit szeretnék, és akkor megrémiszt ez a szabadság. Ellentmondásos és bonyolult, igaz?

Bár, azok után, hogy ezt írta a tanárom… Mintha kaptam volna egy lökést, mintha felrázott volna egy kicsit. Aztán Gesztivel megbeszéltem a dolgot a jövőbeli terveimet illetően, és megnyugodtam. Azt hiszem, túl sok minden rágott belülről, amit nem beszéltem meg senkivel, és kicsit besokalltam. Egy kis félelem azért van bennem, az “elkótyavetyélés” miatt, de nem fogom hagyni, hogy megtörténjen, nem hagyom, hogy rábeszéljem magam, hogy úgysem fog sikerülni, hogy nincs értelme. És dolgozni fogok a céljaimért továbbra is, még jobban.

Azt hiszem, “ennyi” volt mára. Köszönöm, hogy meghallgattatok!

* Itt természetesen a valódi (teljes) nevem szerepelt, amit kicseréltem.

Gondoltam, megosztom veletek, mert ez annyira igaz. Mármint mostanában. De egyébként is egy jó gondolat :)

1. Imádom a tejeskávét.
2. A második lábujjam hosszabb, mint a nagylábujjam.
3. Szeretem az eső után kisütő nap fényét.
4. Egészen a tavalyelőtti nyárig nem szerettem a paradicsomot. Aztán megkóstoltam :D
5. Valamelyik következő életemben biztos időutazó leszek :D
6. Tudok egy kicsit diabolózni. Egyszer, ha lesz rá időm – és helyem – megtanulom rendesen is :)
7. Amikor nagyon fúj a szél, legszívesebben kitárnám a karjaimat, mintha repülnék :3
8. Ha nyernék a lottón – ami nem túl valószínű, mert nem lottózom :D -, az első utam egy könyvesboltba vezetne, és valahonnan szereznék egy bevásárlókocsit is :D
9. Amikor cseresznyés kólát iszom, kicsit olyan, mint Balatonaligán lennék Gesztivel, és éppen (ezt) iszogatnánk a strandon. Ja, nem ilyen durva hallucinációm vannak tőle, csak ez jut eszembe… :D
10. Kiskoromban titkos ügynök (igen, 11 évesen a tanár kérdésére kicsit félve, de halál komolyan megmondtam, hogy kém akarok lenni, ha nagy leszek… :D), rendőr, majd állatorvos akartam lenni (mindez egy-két tanév alatt). Végül lemondtam arról, hogy állatorvos legyek, mert belegondoltam abba, hogy oké, szívesen foglalkozom állatokkal, de nem hiszem, hogy képes lennék műteni őket… Később pedig nem igazán értettem a kémiát, szóval végleg letettem róla.
11. Imádok listákat írni. Azért olyan szinten nem vagyok mániás, hogy az égvilágon mindent listába kell foglalnom, mert különben megőrülök, de szeretek listákat írni, mert így átláthatóbbnak és irányíthatóbbnak érzem a dolgokat.
12. Fogszabályzós voltam 1 évig, még általánosban. Ennek ellenére, ha ezt mondom, általában az emberek meglepődnek, ami nem is csoda, mert az alsó fogsoromban kissé rendezetlenül állnak a fogaim. És az a vicces, ennél sokkal rosszabb volt a helyzet, mert az egyik fogam konkrétan a másik mögé nőtt ki, és azt hozták fogszabályzással előre.
13. Utálok interjút adni. Nem mintha híres lennék, de két képregényfesztiválon és egy animeconon is betaláltak, hogy meséljek a kedvenceimről, meg ilyenek, ami eddig mondjuk okés is volt, csak azt a részét nem szerettem, hogy “És miről szól?” Elkezdtem magyarázni, de feladtam (amúgy mindig az InuYashát mondtam, annál meg sosem tudom, hol kezdjem, aki ismeri, azt talán érti, miért). Ja, ráadásul az animeconosnál az volt a gáz, hogy két nap alatt összesen talán 3 órát sikerült aludnom (még az éjszakai statisztás meló miatt), úgyhogy totál kómás voltam, viszont conra menni kellett, mert már megvettem a jegyet (meg jelmezem is volt). Persze, ha egyszer megírok végre egy regényt vagy ilyesmi – tehát konkrétan velem akarnak interjút készíteni, és nem csak egy arc leszek a tömegből, akit megkérdeznek -, akkor szívesen adok interjút, mert az más. Ott legalább tudom, miről beszélek… De aztán lehet, hogy végül mégis megutálnám az egészet, ha már ötvenezredjére kérdezik meg ugyanazt.
14. Idén ettem először gyrost életemben.
15. 22 évvel ezelőtt ugyanezen a napon (pénteken) születtem.
16. Bak vagyok, és az aszcendensem is az.
17. Harmadikos voltam (10 éves), amikor megtanultam leolvasni a mutatós órát. Jól van na, későn érő típus vagyok…
18. Óvodáskoromban és alsóban “nagy sportember” voltam. Egy csomó versenyre vittek, érmeim is vannak (1 arany, 1 ezüst, 2 bronz).
19. A teát forrón vagy hidegen szeretem, középút nincs. (Na jó, az ilyen bolti, palackos teáknál igen.)
20. Ha olvasásról van szó, mindegy, mikor, mindegy, hol, legyen tavasz, nyár, ősz vagy tél, legyek a Holdon vagy egy fogorvos rendelőjében, szívesen olvasok, mert olvasni jó dolog! :)
21. 2006 óta olvasási listát írok. Ez úgy néz ki, hogy minden év elején felírom az évet, utána meg mindig csak az éppen aktuális hónapot, és az alá 1-es számozással kezdve a könyvcímek szerzőkkel együtt. Mióta van Moly, látom, nem én vagyok az egyetlen, aki felírja, miket olvasott, és ez nagyon megnyugtató :)
22. Bécsben kóstoltam meg először a forralt bort (asszem, 16 évesen, és ilyen egynapos iskolai kirándulás volt), és nem ízlett. Talán 1-2 évvel később lehetett, amikor anyukámmal kimentünk a Vörösmarty térre a karácsonyi vásárra, vettünk egy bögrével, ismét kísérletet tettem vele, és akkor ízlett. Azóta szeretem.

Hát, talán nem voltak olyan sötét és érdekes titkok ezek, de remélem, tetszettek :)

(Ez a 200. bejegyzés volt.)

Húha, annyi, de annyi gondolat kavarog bennem…! Rémlik, hogy évekkel ezelőtt is elhintettem, hogy megvilágosodtam, aztán mégsem írtam le belőle semmit… Pedig szerettem volna… Csak aztán nem úgy alakult. Most azért, ha eszembe jut, leírok belőle valamit a következő bejegyzésekben… Hm… Úgyis szülinapom lesz, akkor szoktam elmélkedni, egy része úgyis jól passzolna oda, csak el ne felejtsem… *úristenolyanminthahangosangondolkoznék*

Most nincs annyi időm, hogy mindent leírjak, amiről úgy gondolom, megosztható veletek, viszont szeretem volna mégis valamilyen bejegyzést írni, hogy életjelet adjak magamról. Sőt, írhatnék is magamról. Ha már itt tartunk. Nos, mostanában jól érzem magam a bőrömben… Bár a környezetemben nem sok minden változott. Akkor, azt hiszem, én változtam. Vagyis a hozzáállásom… Vannak rossz napok, van, hogy legszívesebben mindent hagynék a csudába – no, erről is már születőben van egy bejegyzés egyébként -, mégis… Az, hogy felismertem, mi (vagyis inkább ki) az, ami visszahúz, könnyebb elviselni, kivédeni az ilyen dolgokat lélekben… Úgy értem, ha jól érzem magam, most csak azért nem fogom magam rosszul érezni, mert a másik rosszul érzi magát… Ó, nem arra gondolok, hogy féktelen, ezerwattos jókedvem van egyfolytában (ami ingerli a másikat), csak annyi, hogy próbálok kitartani, pozitív lenni, nem keseregni mindenen (néha igen, elismerem), mert azzal nem jutok előbbre. Meghallgatom én azt a bizonyos másikat, csak azért vicces, hogy olyan dolgok miatt panaszkodni, ami miatt én is panaszkodhatnék… De ezek ilyen apróságok, semmi komoly… Mármint, azért vannak komoly dolgok, amelyek aggodalomra adnak okot, de most a kis dolgokra gondolok… És inkább le sem írok egyet sem, mert nevetséges, és kész.

Oké, inkább abbahagyom, túl sok a “pontpontpont” a mondatok végén, és nehezemre is esik értelmes gondolatokat kicsikarni magamból.