Ennyi év után végre megmentettem a királylányt

Gyerekkoromban gyakran játszottam videojátékokkal (most is játszanék, csak van egy kis technikai problémám, amit egyelőre nem tudok orvosolni), és a Super Mario Bros. volt az egyik kedvencem (haha, és ha a húgommal játszottunk, mindig én voltam Mario, ő meg Luigi), ám sosem tudtam végigvinni. Ugyanis az egyik világban az utolsó pályán soha nem tudtam végigmenni a labirintuson, így folyton lejárt az időm, és meghaltam. Most a YouTube-nak köszönhetően megtudtam azt a pályát is csinálni, így sikerült megmenteni a királylányt :)

Mondjuk én sose tudtam, hogy nem a királylányt mentem meg, mert akkor még nem tudtam angolul (meg kezdetben olvasni sem), úgyhogy jó volt végre ezt is megtudni :D

Az utolsó pálya valami hihetetlenül beteg egyébként. Hogy lehet ilyet kitalálni?! (És, ha jól láttam, ez csak az egyik verzió.)

‘Vááááááááá’

Nagyon nem arra koncentrálok, amire kellene, és folyton-folyvást pörög az agyam: az a legrosszabb, hogy a rágódás csak egy része ennek, és nagyobb részét nem is ez teszi ki a pörgésnek, ó, nem; mondatok, történetfoszlányok, észrevételek s egyéb gondolatok cikáznak körbe-körbe a fejemben (igeeen, most már lassan tényleg el kellene kezdeni írni, ha túlvagyok ezen a tanéven), és ez néha már nagyon fárasztó. Amikor meg végre ki tudna kapcsolni az agyam, megkapom, miért vagyok csendes, mi bajom van. (Baráti találkozókon ez más, bár mostanában inkább csak figyelek – kissé bezárkóztam, befelé figyelek, és nincs is mit mesélni, bocsánat érte -, szóval nem is arról van szó, hanem ahol most dolgozom – fizikai munka -, egy hete nagyon durván rám szállt egy ürge emiatt, és nagyon bosszantó, és nagyon rossz volt, és az még bosszantóbb, hogy valószínűleg azért is csinálta, mert a többiek sem voltak túl kommunikatívak, ő meg unatkozott.) Szóval meló közben általában standby üzemmódba vált az agyam – bár időnként felüti fejét egy-egy gondolat(menet) -, és nekem ez így tökéletesen megfelel; nyugodjatok meg, azért nem vagyok teljesen antiszociális, mert másokat nem zavar, és vannak, akikkel meg összebarátkoztam, és dumálunk hazafelé.

…hol is tartottam?

Ja. Szóval a pörgés mellett van bennem valami, ami állandóan sürget, mintha állandóan le lennék valamivel maradva. Beadandók, amelyeket állandóan tologatok magam előtt; könyvek és könyvsorozatok, amelyeket már szinte mindenki olvasott, csak én nem; filmek és sorozatok dettó főleg a Doctor Who jajj (Megjegyzés: nem azért akarom őket feltétlenül megnézni/elolvasni, mert most ez a divat, hanem azért, mert egyébként is érdekel, meg vannak ilyen “alap” filmek, értitek, ugye? Mondjuk gyanítom, nemcsak én járok ilyen cipőben – Geszti, te jutottál eszembe, mert most kevés időd is van olvasni meg ilyesmire, és néha szoktunk beszélni arról, milyen könyv érdekelne, meg ilyesmi… Ha nem így van, akkor bocsi :) ); meg az egyéb befejezetlen dolgok: félbehagyott rajzok, történetek, könyvek… Tudom, tudom, ez a “felgyorsult világ”, de szerencsére, amikor végzek valamivel, megnyugszom, és csak később kezdődik újra az őrület – igazából, azt hiszem, hogy ez főleg a beadandókkal meg a határidőkkel függ össze, amikor nincs ilyesmi, akkor úgy nagyjából okés vagyok, kevésbé vagyok zakkant :D (Oké, ott vannak a filmek meg a könyvek, de az tényleg olyan, hogy nem lehet csak úgy mindennek nekiesni egyszerre – khm, mondjuk a beadandóknak sem kéne -, lehetetlen, meg úgy már nem is jó.)

Azt hiszem, sikerült sok zagyvaságot összehordanom, de azért azt el kell ismernetek, hogy azért nagyjából értelmes és érthető zagyvaság volt :D

(Csak egy gyors helyzetjelentést akartam, erre tessék, mi lett belőle… :D)

Ami éppen eszembe jut

Azt suttogják, tavasz van.

Úristen, szóval állandóan bennem van, hogy tulajdonképpen olyan jólesne ide mindenféléket lepötyögni, mindenféle értelmes gondolatmenet nélkül, ami éppen eszembe jut. Nos, lássuk.

Róka jól érzi magát

Először is, mielőtt belevágnék, ne haragudjatok, hogy már megint ilyen pasis ikont választottam. De ha egyszer olyan jólesik ránézni…! :) (Legalábbis nekem :D) Direkt ilyen nevetős-szivárványosat választottam, hogy azért illjen a posthoz, és legyen némi létjogosultsága :D

Őszinte és hosszú lesz. Nagyon.

A Doktor, Marty McFly meg a cicám

Még mindig valami hülye beadandót csinálok, közben meg néha a cica félájultan alszik a karomon, én meg képtelen vagyok normális gondolatokat gondolni, ilyen vizsgáktól lezsibbadt aggyal; közben megint doktoros ikonom van, szegényke, lassan már összefonódik itten a tanulós-blogolós bejegyzésekkel; és igazság szerint, próbálom a távolból sugallni neki, hogy most már illene ott a sarkon állnia és várni rám a Tardis-szal, hogy elvigyen ebből az őrületből lehetőleg messzire, és az sem lenne hátrány, ha útközben megállnánk teát venni, meg a gyógyszertárnál is, mert szerintem beteg leszek, ő meg nem igazi doktor, így sokra nem megyek vele; ha ő nem is, azért Marty McFly meg a Doki igazán eljöhetnének értem a csodajárgányukkal, úgy hirtelen kedvem lett egy kicsit időutazni.

Az ágy nagyon hívogatóan néz ki. A cica is már alszik ottan. A Doktor 3D szemüveges ikonja – az volt a másik, amit betettem volna, de azt majd máskor -, így visszanézett, és azt mondta: “Róka, menj aludni.”  Én meg csak nézem a röhögős fejét, és arra gondolok, te meg mit röhögsz? Hát mer’ így mutogat is, meg minden (nem flashalek, olyan az ikon, hogy ilyen).

És nekem aztán a Doktor ne akarja megmondani, hogy mit csináljak, amikor nem is igazi doktor.

(Amúgy lassan már csinálhatnék egy “Félálomban elkövetett” kategóriát is a hirtelen mellé. De ezt tényleg csak ilyen zárójelesen már. Meg azt is, hogy annyi mindent gépeltem közben félre, hogy alig győzöm javítani… Szörnyű.)

Whatcha doin’? (pillanatkép)

Jelen pillanatban még a beadandóimon dolgozom, közben Mika-számokat hallgatok (eddig is nagyon bírtam, de most újra elővettem néhány számát), cicázom, amikor a cica idemászik és harapdál, ja, és szemüvegben vagyok, hátha az okos külső segít engem valamiben. (Azért is választottam ismét  stréber-szemüveges-doktoros ikont, hogy ez is motiváljon. A kép pont jól megragadja a pillanatot, amikor az ember felkapja magára a szemüvegét azzal a céllal, hogy most megváltja a világot.) Annyira többfunkciós csoda vagyok, hogy eközben még néhány csoporttársamnak is segítek a Facebookon keresztül, ha valami nem világos számukra a feladatokban. Arról nem is beszélve, mennyi energiámba kerül, hogy ne álljak neki zöld malackákat öldösni az Angry Birds Seasons-ben. (Ami még inkább visszatart, az a bőség zavara: annyi választható pálya van, hogy ejj.)

Mondtam én. Megváltom a világot.

Néha…

 Amikor meghallják az emberek, hogy milyen messze járok suliba, rögtön megkérdezik persze azután, hogy lehülyéztek, hogy miért nem vagyok kolis. A piszkos anyagiakat és a többi szokásos dolgot – idegenekkel laksz együtt meg blabla – most hagyjuk, annak ellenére, hogy ezt szoktam mondani, meg igaz is. Ami miatt még nem szívesen lennék kolis… Jó érzés hazajönni, és a saját ágyamban aludni (még akkor is, ha már teljesen szétcseszte a hátam meg a nyakam. Azelőtt nem tudtam kiroppantani a nyakam. Most meg…), meg cicázni, meg hasonlók. Jó távol lenni a várostól, az egyetemtől, a tanároktól és a csoporttársaktól. Hétvégén meg el is felejthetem az egészet (lecke meg beadandó és hasonló rémségek persze vannak), mert tudom, hogy egyikükkel sem találkozhatom össze (leszámítva két embert). Furcsa, amikor dolgozni megyek, az is egy egészen más világ, és még különösebb, amikor cs.t. feltűnik, bennem meg összekavarodik minden.

Soha nem gondoltam volna, hogy cs.t. és Igenember valaha is találkozni fognak.

Szóval, a munka világa. Amikor ott vagyok, akkor annyi minden számít, ám amint felszállok a buszra, akkor már kit érdekel? Mit számít nekem, hogy mit hogy kell csinálni? Értitek, ugye, mit akarok? 

Jó egy kicsit mindentől távol lenni. Jó, amikor nem kell suliba menni, jó, amikor nem kell dolgozni menni (hát, pénzben sajnos nem annyira), és – akár hiszitek, akár nem – néha jó, ha néhány hétig nem is találkozom Igenemberrel sem. Persze, nagyon fájt, hogy elment, de ez most más, most tudom, hogy hol van, és mit csinál, nagyjából hogyan telnek a napjai, s tudom, hogy találkozunk még, s legalább egy hellót odavetünk egymásnak. Még akkor is, ha a kékszemű vagy cs.t. ott van. Szóval, jó, ha egy ideig nem találkozunk. Bár azért jár az agyam, de egy idő után azért megnyugszom, vagy nem is tudom. Talán ez a beletörődés miatt is így van, amit korábban írtam nektek, nem tudom.

Néha úgy elutaznék a jövőbe. A jövő változik, tudom, mégis, ha legalább tudnám, van-e egyáltalán az egésznek értelme… Néha olyan értelmetlennek látszik minden. Nem azért, mint ahogy mások is érzik, hogy az élet elmúlik, és meghalunk… Azon gondolkozom, lesz-e mindennek eredménye? Értitek? Van-e értelme az egésznek? Van értelme nap mint nap korán felkelni, kilométereket vonatozni, van-e értelme dolgozni, van-e értelme kitartani s fájdítani a szívemet? Ha a még távolabbi jövőre gondolok, van-e értelme hinni az álmaimban, álmodozni egy nyugodtabb életről, és csak menni, menni tovább?

Nem tudom, mi van velem mostanában. Mintha vesztettem volna a lendületemből, mintha már nem lenne energiám sem. És… Félek. Érzem a szívemben a rettegést, hogy mi lesz ha… Hogy mi fog még történni… Nem akarok visszamenni oda. Azzal, hogy Igenember visszajött, meg a kékszemű és cs.t. is itt van, ja, meg a közvetítőmből is elegem van… Néha arra gondolok, jó volt ez nekem így, miért kellett ennek a háromnak így belekavarnia mindenbe (a közvetítőm nem számít, és igen, a munkáról van szó)?

Ne haragudjatok, hogy mostanában ilyen sokat siránkozom, valahogy könnyebb, miután itt kisiránkoztam magam :3 Alapvetően azt hiszem, hogy jól vagyok, csak néha rám törnek ezek az érzések ezekkel a gondolatokkal karöltve, és… Hát, nem tudom, hogy mit tegyek velük.

Sétálni

Én is szeretnék ilyen csendben és nyugodtan elsétálni. És csak menni, és menni…

(de azért hiányoznátok)

Semmi sem történik előbb, mint ahogy eljön az ideje.*

“A várakozás… az a legrosszabb. Állandóan azon rágódni, mi történik még. És hogyan? És várni, hogy megtörténjen.” (Agatha Christie)

Igen is, meg nem is…?

A hajam már a vállamig ér. De furi.

Rövid volt ez a hét, közben meg hosszú, gyorsan elment, és mégsem; valahogy úgy van ez, mint a Magyar Népmesékben a bíró okos lányával. A napok viszonylag gyorsan elteltek, de a belső vívódásaim miatt meg lassan. Már itt is pedzegettem, pont az előző bejegyzésben (észrevettem amúgy, valahogy nyíltabb vagyok ezzel a témával kapcsolatban itt is; talán titeket is próbállak magammal rántani, nem tudom), közben meg az őrületbe kergettem néhány embert (Mircsit, Gesztit, Szabit, a húgomat) a héten, szóval mindezt elkerülendő, tessék engemet egy képzeletbeli serpenyővel időnként fejbe ütögetni. Különben nemcsak én, hanem ti is meg fogtok őrülni.

Asszem, már egész megnyugodtam. Valamikor leszarom, hogy mi lesz, mert lesz, ami lesz. Máskor meg rámjön a félsz, meg minden ilyen szenvedés. Áhhh. Hát mert… néha csak ott ülök, némán, behunyom a szemem, mert nem akarom látni, ám még így is elkeseredem. Ha behunyom a szemem, persze nem hagyják szó nélkül. ‘Alszol?’, kérdik. Meg “Rég várok rád,  tudom jól, hogy a semmire várok”. Bah.

Egyébként szerintetek hogy lehet az, hogy valakinek a közelsége megnyugtat, és mégis felkavar? Vagy akár meg is fordíthatnám: felkavar, s mégis megnyugtat?

(most titeket őrjítelek meg)

És olyan furcsa az is, mikor látom, hogy a szemével keres, vagy épp kiszúr engem a tömegben vagy akárhol. Ahogy egyenesen rám néz. Vagy ahogy figyel. Érdekes, régen a kék szemekért voltam oda. Az volt a gyengém. De… A kék szemek sokszor zavarba hoznak, akár fiúé, akár lányé, s bár általában szépek, néha már-már túl világosak. És én valamiért nem merek belepillantani a kék szemekbe, amelyek az én tekintetemet keresik, a pillantásomat próbálják elkapni, az én sötétbarna szememmel létesítve valamilyen kapcsolatot. Az ő szemei… Amikor a kék szempárról a barnára irányult a tekintetem, mintha a zavar és a nyugalom közt ingadoztam volna. A kék szemek zavarba akartak hozni, így, tudattalanul is, ám belenéztem az ismerős barna szemekbe, ahol némi megnyugvásra leltem. Nem bírok a kék szemekbe nézni, főleg az övébe nem. Nem is értem, miért kéne. Amúgy.

Szombaton nagyon furcsa napom volt, kicsiny világom két szelete valamelyest összeolvadt, különös volt. Nagyon. De talán… Nem lesz ez így rossz. Feltéve persze, ha leállítom a képzelet mozit. Hahahaha.

A húgom is megmondta, hogy túl sokat filózok ezen. Meg arra is rájöttem, hogy Mircsinek mindig igaza van, de bezzeg nekem mindig a magam feje után kell menni. Mikor drága barátosnémat megkértem, hogy ugyan, verjem már meg időnként, mert ilyenkor rám férne, közölte, hogy ő nem egy erőszakos természet, és erre nem hajlandó. Hát, ennyit a barátnői tockosokról.

Egy másik barátnémnak meg mindig azt mondom, hogy egyszer Igenembert nagyon meg fogom verni. Persze, csak óvatosan, mert már nyivákol, ha egy kicsit is megüti, megrúgja az ember (időnként kénytelen vagyok erőszakot alkalmazni vele szemben. Kiprovokálja.). Egyébként, most már az tűnik furcsának, hogy elment, én meg ottmaradtam tök egyedül, a sötétségben, és meneteltem a hidegben meg a hóban, hónapokon át. Időnként a barátaimnak köszönhetően betört egy-egy fénysugár – komolyan, srácok, ha ti nem lennétek…! -, így nem vesztem el teljesen. Aztán megtanultam nélküle élni. Vagyis inkább, valahogy elviselni a melóhelyet, és bár reménykedtem, közben mégis le akartam mondani róla. Hát, ez elég hullámzó volt, tekintve, hogy amikor komolyabban elgondolkodtam erről, hogy jó, akkor vége, továbblépek, akkor futottunk össze. Először elég hihetetlen volt, később, amikor még néhányszor bekövetkezett, azon gondolkodtam, vajon milyen lesz legközelebb, amennyiben lesz legközelebb. Hát így.

Most meg már csak kapkodom a fejem, és nem értek semmit.

(mégis… akárhogy is lesz, csak annyit kérek, hogy ne ismétlődjön meg, ami egy éve, könyörgöm. nagyon szépen kérem.)