Új külső

Nem nagyon szoktam külön postot szentelni az ilyesminek, általában az aktuális bejegyzés keretein belül teszek róla említést néhány szóban. Ám ha jól számoltam, ez a blog 21. külseje, meg a fejlécen lévő idézetet is ez alatt a bejegyzés alatt olvashatjátok, úgyhogy azt hiszem, csak kéne már róla írnom valamit. Szóval, a fejlécen lévő képek, ez az ikon és maga a háttér is a Supercell nevű együttes ezen számához, a Sayonara Memories-hoz kapcsolódik (bár az idézet máshonnan származik). Ezek a képek ehhez a számhoz készültek, vagy valami ilyesmi, azt hiszem :D Mindegy, nekem maga a szám, illetve ezek a képek is nagyon bejönnek, szépek és hangulatosak is.

Remélem, nektek is tetszenek :)

Mégis azért imádkozom… (Idézet #2)

Most is itt állunk egymás mellett
Mégis azért imádkozom, hogy újra láthassalak

Galileo Galilei: Aoi Shiori (fordítás: AnimeAddicts)

Mostan színes ceruzákról álmodom

Vicces álmom volt. Szóval asszem épp Lee Pace-szel – a The Fall-beli alakjával, nem a maszkos banditával, hanem Roy Walkerrel – voltam buszkiránduláson. A busz éppen állt, és a buszsofőr arról magyarázott, micsoda szégyene az oktatásnak, hogy a mai fiatalok az alapszínek mélyebb ismerete helyett mindenféle csicsás színeket (az álmomban ezek a színek pl. arany színű zselés tollak képében jelentek meg) használnak. Hogy ilyen régen nem volt, meg bezzeg az ő idejében.

És mi volt az álom eredete? Mindez reggel volt már, és eléggé félálomban voltam, és ez a “fél” közelebb volt az ébrenléthez, mint az álomhoz; az ablakunk alatt meg két bácsi beszélgetett. Innen lopták be magukat ezek a szavak valahogy az álmomba. (És nem, nem a ceruzákról beszélgettek :D De az, hogy “micsoda szégyene ez az országnak”, vagy valami ilyesmi, elhangzott.)

Hát, ez még mindig jobb, mint ami előző nap volt: egy kislány konkrétan hisztirohamot kapott hajnalban az ablakunk alatt, az anyja meg “értetlenkedett”, hogy “Te nem szoktál ilyen rossz lenni…”. Na persze. Tuti, hogy csak a kívülállók miatt mondta, ha voltak ott egyáltalán.

Amikor meghallom Geszti igazi nevét…

…mindig ez a reklám jut eszembe. Kicsit fájdalmas a vége miatt, de azért… :D

Ötleteket lopnak a fejemből

(ez már valami nagyon régóta vár a vázlatok között a publikálásra :D )

…és már nem először*. Szóval, bár még mindig nem néztem meg a Doctor Who-t (haha, de hamarosan sorra kerül az elejétől), azért nagyjából nyomon követem az ehhez hasonló híreket.

“2012. április – Április 1-i hír vagy nem? A Doktor nemet vált?
A Doctor Who Tv röppentette hírré azt a csavart, hogy Jenna-Louise Coleman nem is az új útitárs lesz, hanem maga az új Doktor. Másnap persze kiderült a csalafintaság, de ugyanakkor a Daily Mirror közhírré tette, hogy forrásai szerint a 50. évforduló tiszteletére a Doktor csakugyan nemet fog váltani. Hát, meglátjuk…” Forrás: Doctor Who – Ki vagy, doki?

És hol itt az ötletlopás? Hát, nekem ez már eszembe jutott. Matt Smith, a mostani doki, ha jól számolom, már a 3. évadát kezdi a sorozatban, az ideje lassan lejár, ha abból indulunk ki, hogy az elődei meddig voltak (bár, ez csak az új sorozat, a réginek nem néztem utána). Van egy olyan gyanúm, hogy maguk a készítők sem nagyon tudják, ki lehetne az új Doktor, és igazából én se nagyon :D (Elfilózgattam rajta, na :D ). Arra jutottam, mi lenne, ha nő lenne az új Doktor, bár én még tettem bele egy plusz csavart is, hihi :)

*Amikor még kismanó voltam, és néztem Minimaxot, akkor is megtörtént: kitaláltam egy olyat, hogy ‘Minimax híradó’, erre nem sokkal utána tényleg lett a tévében is ilyen műsor :D

Róka és Geszti kalandja a Balatonnál (köszönet Gesztinek)

…és nem a Balcsinál, mert Geszti megsajnálta szegényt, hogy mindenki “lebalcsizza”, ami amúgy érthető is, mert milyen hülyén hangzik már az, hogy az ember állandóan kimondja – bármit is mondjon -, hogy “Balaton így, meg Balaton úgy…”.

Mit csináltunk? Sokat sétáltunk, olvastunk, filmet néztünk, zenét hallgattunk, csillagokat néztünk – Geszti mutatott nekem műholdat! :) -, hattyúkat etettünk, fényképeket nézegettünk, beszélgettünk, bicikliztünk, hallgattunk (főleg én – kicsit bezárkóztam magamba, de jó értelemben: kikapcsoltam, nem gondoltam szomorú dolgokra, nem aggódtam, semmi ilyesmi), kakaóztunk, siós őszibaracklevet iszogattunk, megszerettem a cherry coke-ot…

…szóval valami ilyesmi volt.

Nagyon köszönöm, Gesztenyém! <3 :)

Újra itt vagyok

Már napom óta próbálok valami normális bejegyzést kicsikarni magamból, de csak nem akar összejönni. Eh… Kicsikarni… Nagyon nem jó, ha az ember ki akar erőszakolni dolgokat, akár magától, akár másoktól, ezért ezen kísérleteim rendre kudarcba is fulladtak.

Szóval, így megpróbálok apró lépésekben haladni. Mindig hozzáteszek valamit ehhez a bejegyzéshez, egy-két mondatot, néha bekezdéseket, hátha valamiféle katyvasz kerekedik ebből a különböző Rókák által – hisz kicsit mindig más vagyok, amikor leülök ide: másféle érzések, más hangulat – írt bejegyzés végére.

Mit csináltam a szigorlat óta? Dolgoztam, elolvastam Adrian Mole naplóit, megnéztem az Idiocracy-t (és azóta még inkább aggódom az emberiség sorsáért), és újranéztem Az időgépet is (egyszerűen fantasztikus a zenéje! Ahogy persze a film is :) ). Ja, és próbálom túlélni a nyarat.

Ó, meg átestem egy kisebb válságon önmagammal kapcsolatban (amit Geszti sikeresen helyre is billentett), és néhány új dolgot is felfedeztem önmagammal kapcsolatban. Amikor Adrian Mole naplóit olvasgattam, akkor jöttem rá, hogy azt hiszem, kicsit olyan vagyok, mint Adrian. Én is főleg olyan dolgokon szorongok, amelyeket nem lehet megváltoztatni. És ezeket a dolgokat úgy kibeszélném valakinek, leírnám ide, de úgy érzem, nem tehetem ezt meg senkivel. Miért? Mert úgy érzem, nincs jogom ahhoz, hogy bárkire is átragasszam a szorongásom. Néhány “címke” ezen témákkal kapcsolatban (ha érdekel, jelöld ki): halál, szeretteink elvesztése, a lét értelme, az emberiség jövője… et cetera.

Megvallom nektek: nem szeretem a nyarat. Sőt, egyenesen utálom, nem is, gyűlölöm. Megöl engem ez a forróság – bár most egész jó -, mert egyszerűen képtelen vagyok létezni. Az elmúlt két-három hét maga a pokol volt számomra. Ilyen 40 °C körüli melegben lehetetlenség meglenni, se kint, se bent nem jó, az egész nap és az alvás is egy kínszenvedés. (Konkrétan nem nagyon alszom. Múlt héten volt, hogy 2 órát sikerült aludnom, és még dolgoznom is kellett aznap.) Végül pénteken jött el a megváltás: én igenis örültem az esős napoknak. (Ez már egy hetekkel ezelőtti péntek volt, de talán emlékeztek, hogy volt egy péntek hajnal, amikor eljött a vihar vala, s nagy villámok cikkáztak ide s oda vala.)

Mindig azt hajtogatom, hogy a kedvenc évszakom a tavasz meg az ősz, de az utóbbi napokban megvilágosodtam: az én hónapom az ősz. Szeretem a vénasszonyok nyarát, később pedig a kicsit hűvösebb napokat is (de azért a télre hajazó napokat már nem igazán). Szeretem a hulló faleveleket, a színeket, hogy kezdődik valami új, valami, ami kicsit más, kicsit frissítő a nyári pangás után. Szeretem az ősz illatát, és azt, ahogy fújja a leveleket a szél… A tavaszt is szeretem, ám inkább azokat a napokat, amikor még kicsit tél van, olvad a hó, s ébredezik a természet, a nap fénye pedig már egészen melengető.

Persze vannak dolgok, amiket szeretek a nyárban, félreértés ne essék. Odavagyok például a nyári éjszakákért, meg kell bolondulni, olyan jó a levegő, mind hőmérsékletben, mind illatban is, a csillagok szépek, kevésbé tűnnek magányosnak, mint a téli hidegben, bár ugyanolyan elérhetetlenek és távoliak. Szeretem, hogy van paprika meg paradicsom, sárgadinnye, és a fagyi is jobban esik ilyenkor; és odavagyok a nyári záporokért, esőért is. Szeretem, hogy ilyenkor lehet “tábortüzezni”…

No, azt hiszem, ennyi lenne a jelenteni valóm egyelőre; találkozunk még.