Manga. Magyarul.

Ez az egyik mangakiadó, a Mangafan szlogenje. Hazánkban nagyjából 3 éve kezdtek el magyarul(!) megjelenni a mangák, és azóta folyamatosan egyre több és több manga jelenik meg és egyre több anime DVD-t adnak ki. Aki eddig még nem igazán találkozott ezzel a dologgal, vagy ha igen, de nem tudja, hogyan álljon hozzá, vagy esetleg szívesen megismerkedne ezzel a világgal vagy akármi – nos, most itt a lehetőség! Ezt a bejegyzést amúgy is azért szerettem volna megírni, mivel tudom, hogy vannak nem animés ismerőseim, akik olvassák a blogomat, és később, ha valamilyen animéről vagy mangáról írnék ismertetőt, akkor ne kelljen folyton kitérni arra, hogy egyes kifejezések mit is jelentenek. Itt és itt bővebben olvashattok az anime és a manga kialakulásáról és a különböző műfajokról, mivel ezekről nem fogok írni, sőt, ahogy az előbb elnéztem az oldalt, arról sem, ami igazából a cikk egy részét alkotta volna, így marad az érvelés amellett, hogy

Miért is jó ez tulajdonképpen?

Hát igen, bizonyára sok nem animésben felvetődik ez a kérdés, hogy “Ezek mesék, mégis egy csomóan nézik őket” (ettől a “lemesézéstől” a falra tudok mászni egyébként). Sajnos sokan esnek abba a hibába, hogy ami rajzolt, az valószínűleg csak valami bugyuta mese lehet, ami kisgyerekeknek szól, pedig nem így van (ez mondjuk nemcsak az animékkel fordul elő). Vagy vannak, akik leragadnak a Sailor Moonnál, hogy az anno még milyen jó volt, de egyébként már tök ciki ilyesmit nézni. Nekem eddig az az általános tapasztalatom, hogy sok ember anélkül ítélkezik egy csomó dolog (és nemcsak az animék esetében) felett, hogy valóban ismerné azt az adott valamit, jelen esetben az animéket és mangákat.

Szerintem ezekben a rajzfilmekben pont az a jó, hogy rajzolt (legtöbbször igencsak szemet gyönyörködtető a grafika) – ennek köszönhetően csak még inkább érzékeltetni lehet a karakterek érzelmeit, a sztori hangulatát,etc.A képi világ mellett pedig a másik az, hogy rengeteg műfajban sokféle típusú történet akad, így aztán mindenki megtalálhatja a kedvére valót – ráadásul a legtöbbnek még mondanivalója is van,nem úgy, mint manapság a legtöbb bugyuta (vagy annak vélt), főleg amerikai rajzfilmnek. Emellett érdekes megfigyelni, hogy egy-egy ismert történetet (pl. Rómeó & Júlia) a japánok hogyan dolgoznak fel animében és/vagy mangában.Az egyik legfőbb ellenérv az, hogy az animék olyan erőszakosak, stb. – mintha a legtöbb film, amit a tévében adnak, nem lenne az, vagy már maga a híradó is tele van erőszakkal (gondoljunk csak a hírekre). Én erre csak azt tudom mondani, hogy a japánok legalább egészségesen fogják fel ezt a dolgot – nem úgy, mint mondjuk a Tom & Jerry egyik epizódjában. Ha valakire ráesik egy zongora, akkor felkel, és tovább sétál – egy animében talán túléli az illető. (Ráadásul csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy nem mindegyik erőszakos, hisz vannak szerelmi történetek is, vagy kifejezetten tényleg kisgyerekeknek készült is, vagy pl. főzős mangák is vannak…)

A másik, amit még fel szoktak hozni, azok a történetek, melyek arról szólnak, hogy egy gyerek leutánozza azt, amit az animében lát – igaz, ezt mondjuk a Tom & Jerrynél is fel szokták hozni, de amikor kicsi voltam, én is néztem, mégsem csináltam semmi hülyeséget, szóval szerintem ez neveléstől függ.

Sajnos vannak, akik ezeket az animéket rögtön a hentaiokkal (mangapornó) azonosítják, pedig ez csak kicsiny szelete az egésznek.Remélem, hogy akik animések és elolvasták a fentieket, azok egyetértően bólogatnak velem vagy ilyesmi:) Akik pedig nem animések, azok tesznek egy próbát vele.Akinek pedig bármilyen ellenvetése lenne vagy megnézne egy animét, de nem tudja, mit, annak ajánlom A vándorló palota című anime megtekintését – felejthetetlen élmény!

A pókok már a spájzban vannak…!!!

Utálom a pókokat. Ki nem állhatom őket. És most nehogy azt mondjátok, hogy szegénykéket ne utáljam, meg hogy ők jobban félnek tőlem, mint én tőlük! Ez nem így van. Ezek a kis dögök nagyon ravaszak és gonoszak. Úgy ám!
Először is azért, mert próbálnak megfélemlíteni a külsejükkel. Ez nagyon jól megy nekik. Túlságosan is. (Ugye nem kell nagyon leírnom azokat a hosszú, szőrös lábakat, a piciny testet – ugye nem?)
Másodszor pedig, hogy erre építve próbálnak megtörni minket. Egen. Úgy bizony. Sajnos néhányunknál (főleg nálam) eme tevékenységgel sikereket érnek el. Ezt tudván pedig csak egyre szaporodnak, sokasodnak a spájzban (igaz, mi spejznak hívjuk), hogy elzárjanak minket az élelemtől, hogy szép lassan, de biztosan éhen haljunk. Ám mi lenne bátor katonáink, a szülők nélkül, akik rovarirtóval felfegyverkezvén próbálják kiűzni (igazából megölni) őket? Legnagyobb bánatunkra ez sem igen válik be… Ugyanis újra meg újra megjelennek, s egyre többen lesznek… Bár…
Az utóbbi időben csak egyikükkel találkoztam, a legnagyobbal, aki valószínűleg valamilyen vezetői posztot tölthet be. Azonban a napokban neki is nyoma veszett. Ez aggodalomra ad okot. Inkább legyen szem előtt, hogy lássuk mit csinál, minthogy elrejtőzzön valahol, s mikor élelemért megyünk, folyton azt kelljen lesni, hogy vajon mikor csap le ránk.
Hogy mi lesz? Azt nem tudom. De azt megígérhetem, hogy kitartunk és megvédelmezzük otthonunkat a betolakodók ellen!

Gólya, gólya, gilice…!

Itt most nem a népdalbeli gólyáról lesz szó, hanem azokról a kis gimnazista elsősökről, akik akik félelemmel vegyes izgalommal várják (ha nem is nagyon, de egy kicsit igen) a gólyabált.

Félnek, mert hát mindannyian hallottunk már mindenféle rémhírt a gólyabálról, ám mégis izgatottak, mert azt gondolják, azért végeredményben az egész egy tök poénos és különleges valami; egy olyan dolog, ami azt hiszem, amolyan “beavatási szertartás” amin mindenkinek át kell esnie. Miről szól az tulajdonképpen ez az esemény? A gólyabál lényege, hogy különböző szívatásokkal a másodikosok beavatják az elsősöket. Bár a gólyabálra általában néhány órával a tanítás után kerül sor az iskolában, mégis mintha az egész nap ennek a jegyében telne. A tanárok, a vicces jelmezeket látván eltekintenek a feleléstől és a dolgozatírástól (igaz, akadnak kivételek), a felsőbb évesek az elsősök osztályterme körül lebzselnek, csakhogy röhöghessenek egy jót, a szünetekben pedig a szívató osztály különféle feladatokkal teszi próbára az elsősöket. Igaz, itt még nem egyénileg mérettetik meg mindenki, ám később majd arra is sor kerül. Tulajdonképpen mindezzel nem is lenne baj, ha néhány embernek ez az egész nem arról szólna, hogy most jól meg lehet alázni a másikat. (A szívatás és az alázás között azért van némi különbség. Pl. szívatás az, ha arra kérem a gólyát, hogy számolja meg az iskolában lévő összes ablakot vagy lépcsőt, de az már megalázás, ha kenyérrel dobálom meg vagy efféle.) Sajnos ezt nem csak a saját gólyabálomon tapasztaltam meg, hanem most is, 2 évvel utána. Mikor az én gólyabálom volt, akkor engem és egy másik lányt összekötöztek a lábunknál, és mikor kimentünk a folyosóra valami miatt, a nálunk lejjebb lévő osztályokból néhány kölyök volt olyan “drága”, hogy kenyérgalacsinnal dobáljanak meg minket. De az se volt semmi, mikor a gólyabál után az egyik gyereknek (aki egyébként szellemi fogyatékos valamennyire) a cipőjét a szemetesben találták meg. A gólyák idén sem jártak jobban: az egyik fiú volt olyan “kedves”, hogy az egyik gólyának egy felrázott kólát adott, aztán egy focilabdával rugdosták őket (az egyik gólyának ki is rúgták a kezét), valakit ki küldtek az utcára kéregetni (mint később kiderült, ezt nem is lett volna szabad), és az egésznek olyan “Na, ki mer többet?” hangulata volt. (Ez alatt azt értem, ki mer többet szemétkedni a gólyákkal.) Félreértés ne essék, a gólyabál szerintem egy tök jó pofa dolog (főleg, ha a szívatott egyén is sokat nevet hol magán, hol a többieken), de az nagyon nem jópofa, sőt, felháborító, hogy egyesek ebben az egészben csak azt látják, hogy a szívatás egyenlő a szemétkedéssel és a megalázással. Ebből kifolyólag sajnos előfordulhat, hogy azon az elven, hogy “velem is ezt csinálták” a néhai gólya is ezt fogja tenni, mikor rajta a szívatás sora. Sajnos…

Nektek milyen élményeitek, tapasztalataitok vannak akár a saját, akár mások gólyabáljáról? Vagy miket hallottatok? Írjátok meg egy kommentben, ha gondoljátok…

S népek hazája, nagy világ, hozzád bátran kiált: Hello!

Sziasztok!

Hol is kezdjem? Először is: örülök, hogy végre eljutottam, sok próbálkozás után oda, hogy megalkottam egy olyan blogot, amilyenre mindig is vágytam (igaz, ez majd csak a későbbiek során derül majd ki).
Hogy milyen blogra vágytam? Egy olyanra, ahol megírhatom véleményem dolgokról (pl. filmek, könyvek, etc.), és ha az ráadásul még tetszik is valakinek, akkor már az már jobb is, mint amire vágytam (bocsi, ha ez a mondat érthetetlen vagy hülye volt. Néha (valójában elég sokszor:)) előfordul.).
Szóval a lényeg az, hogy ha minden a terveim szerint halad, akkor idővel sikerül egy olyan blogot létrehoznom, amelyben filmekről meg sorozatokról meg mindenféle egyébről írok, néha elmélkedem egy kicsit vagy kreálok nektek valami szépet vagy jópofát; szóval csupa ilyesmi.
Azt kérném minden kedves idelátogató egyéntől, hogy ha nem is tetszik neki az egész, ne kezdjen el szapulni, hanem kulturáltan írja meg a véleményét, és, ha van kedve, akár még ötleteket, tippeket is adhat, hátha így szívesebben jön ide máskor is.
Most megyek; addig is (vagyis az első igazi bejegyzésemig;)) minden jót: ne legyetek betegek, tanuljatok jól vagy aki dolgozik, kapjon fizuemelést, lássátok meg a szépet és jót, meg minden ilyesmi.