Közkívánatra

Mivel van igény rá, hogy írjak magamról, így írok magamról
Szóval mostanában úgy érzem, hogy nagy a nyomás rajtam. Idén érettségi, nemsokára szalagavató, pörögni kell… És akkor még a magánéleti problémákról meg a jövő bizonytalanságáról nem is beszéltünk… És valahogy mindig – illetve inkább sokszor – úgy érzem, hogy rohadtul kezdek ebbe belefáradni. Fizikailag és lelkileg is. Mondjuk, amikor a barátaimmal találkozom, olyan, mintha feltöltődnék – ha a jövőmre gondolok, úgy érzem, ők az egyetlen biztos pont az életemben, meg a családomban néhány ember, bár valahogy az is olyan bizonytalannak tűnik…
Az igazat megvallva, nincs kedvem úgy egyetemre menni, hogy dolgoznom kell mellette, mert akkor már biztos, hogy nem lesz energiám még tanulni is, hisz gondoljunk csak bele: bemegyek délelőtt, délután meg rohanhatok dolgozni, gondolom, este érnék haza, bezuhannék az ágyba, másnap reggel kezdődne az egész elölről. Pedig tudom, hogy muszáj lesz dolgozni, mert egyrészt nem lesz akkor miből kifizetni a tandíjat, másrészt pedig más oka is van neki, amit azok, akiknek ezt tudniuk kell, tudják, és pont.
Bocsi mindenkitől, hogy csak panaszkodom itt
A másik, amitől az érettségi kapcsán félek, az az angol érettségi. Pontosabban a szóbeli, mert nem tudok megszólalni. Egyszerűen leblokkolok. A kiejtés még hagyján, az is benne van, hogy nem akarok semmit rosszul mondani, illetve, tudom, hogy nem tudom kimondani valamelyik szót, és elbátortalanodom. Meg félek attól is, hogy valamit nem jól mondok nyelvtanilag. Hát, arra gondoltam esetleg megkérem valamelyik drága barátosnémat, hogy korrepetáljon Na, mit szóltok hozzá?
Hm, mi van még? Hétvégén találkoztam Gesztivel, aki szerint különleges vagyok (egonövelés ), és kár, hogy ezt mások nem látják, mert nem vagyok elég nyílt. Kicsit gondolkoztam, és rájöttem, hogy az osztályomban nem is tudok az lenni. Persze, vannak, akik kicsit jobban ismernek, de asszem, hogy a többiek szemében egy átlagos, komoly lány vagyok, aki… Szóval a szokásos. Ha újabb emberekkel ismerkedem meg, vannak próbálkozások ilyen tekintetben. Szeretném, ha olyan ember lehetnék, akire mások felnéznek. Akkor úgy érezném, hogy nem is vagyok olyan rossz ember. Néha rossznak érzem magam. Ezért meglepő egy kicsit, amikor ilyeneket hallok. Atyaúristen, össze-vissza beszélek itt.

‘Az időutazó felesége’ hátterek

Bevallom, nem szoktam túl gyakran ilyesmit csinálni, és nem is fogok később sem, de ma Gesztivel megnéztük Az időutazó feleségét, és egyszerűen beleszerettem abba a filmbe. Ezért keresgéltem háttereket, és úgy gondoltam, muszáj veletek is megosztanom

A hátterek 1024×768 felbontásúak.

“Fogalmam sincs”

De tényleg nem. Csak ülök itt, és nagyon-nagyon-nagyon írni szeretnék valamit. Az ujjaim szinte már öntudatlanul mozdulnak a klaviatúra felé, ám az agyam, a lelkem, az eszem, a szívem habozik, és egyre csak vár… És vár… És vár.
Csak tudnám, mire.
Jobban belegondolva, az egész életem egy nagy várakozás. Várom az időt, amikor minden jobb lesz, és csak remélni merem, hogy lesz erőm megtenni, amit meg kell majd tennem. Várok valakire, de türelmetlen vagyok, és boldog akarok lenni – legalább egy kicsit, legalább egy kis ideig -, és keresek, és keresek, de mindig csalódom, ami persze a türelmetlenségem keserű jutalma. Ezért csak várok. Mégis, lassan beleőrülök. És kétségek is gyötörnek, és félek, hogy nem lesz erőm, bátorságom, hogy nem leszek elég kitartó, ahhoz, amit meg kell tennem, ami vár rám. És ha már az őrületnél tartunk, már az álarcaim – tudattalan – váltogatásaiba is belefáradtam. Lassan már nem tudom, melyik arcom is az igazi. Talán mindegyik, talán egyik sem.
Néha már érzem, hogy belefáradtam a harcba. Érzem, hogy rohadtul elegem van, és mégsem tehetek semmit, tehetetlen vagyok ebben a helyzetben. És nyomaszt, hogy a külvilág felé azt mutatom, hogy minden rendben, hogy élem én, a tök átlagos lány a tök átlagos életemet, és minden oké, vagyis hogy majdnem minden. Néha legszívesebben világgá kürtölném a titkomat, de nem akarom megtenni, mert semmi értelme nem lenne, és nem akarok még másokat is nyomasztani vele. Nem, ezt nem tehetem meg senkivel, elég, ha csak engem emészt fel lassan, nem kell, hogy még mást is, főleg olyat, aki fontos nekem. És attól is félek, hogy ezért nem kellek majd senkinek, hogy ugyanazokat a hibákat én is elkövetem majd, ha egyszer az, akit várok, belép az életembe.
Boldog akarok lenni. Ha boldog lennék, minden könnyebb lenne. Biztonságban érezném magam, és nem gondolnék félelemmel a szívemben és keserűséggel a lelkemben a holnapra. Mindenki boldog akar lenni. Vajon egyszer mindenki az lesz? Vagy vannak, akik nem erre születtek? Vajon van olyan, akit “nem vár a híres happy end”, aki nem arra született? Ez hülyeség, igaz? Bár… Beleringathatjuk magunkat abba, hogy egyszer mindenki boldog lesz, még ha nem is örökké, csak egy kis ideig. Az élet azonban nem igazságos. Ez a valóság. Itt nem a jó győzedelmeskedik, ó, nem, hanem megszívja.
Boldog akarok lenni. Legalább egy kicsit én is, én is, én is…

Mondtam én, hogy őrült vagyok. Íme a bizonyíték.

Csízzzzzzzzzz!

Úgy határoztam, hogy – mivel imádok fényképezni – megosztom veletek csodás képeimet, melyeket ráadásul mobillal készítettem (s készítek is jelenleg). Általában tárgyakat, tájat meg ilyesmit szoktam lekapni, embereket szinte soha.

Most csak úgy néhány képet teszek fel ide bemelegítésképpen, aztán később már egy-egy bejegyzés egy-egy téma lesz (ez érhető volt, ugye?).

Az időutazó rókakirálynő

Ha felnövök, időutazó akarok lenni. (Legalábbis a következő életemben biztosan, addigra csak kitalálják, hogyan lehetne, nem?) Visszamennék az időben, vinnék magammal minden szükséges holmit (kamerát, naplót, néhány könyvet, hogy ne unatkozzak, zenét stb.), és utazgatnék. Megnézném, milyenek voltak a dinók , történelmi eseményeket, megnézném, milyen volt a világ, amikor születtem, sőt, meglesném a szüleimet kisgyerekként, fiatalként… (Hát, biztos érdekes kalandokba keverednék ) Közben írnék, fényképeznék, kameráznék, és próbálnék nem beleavatkozni a dolgok menetébe, megváltoztatni a történelmet (nem úgy, mint bizonyos egyének…*).

A jövőbe is ellátogatnék. Ott nem igazán számítana, hogy mit csinálok, mert az nincs kihatással a múltban történtekre (legfeljebb akkor, ha valami olyan gáz dolgot csinálok, ami miatt visszamennek likvidálni engem…). A jövő folyamatosan változik (ahogy azt megtanulhattuk a Vissza a jövőbe!-filmekből), így aztán nem aggódnék.

Időnként persze visszatérnék a jelenbe, és hoznék minden szívemnek oly kedves egyénnek valami szuvenírt, ajándékot Az utazásaimról blogot vezetnék, esetleg könyvet is írnék akár, sőt, még előadásokat is tarthatnék. Bár… Ha nem én lennék az egyetlen, akkor nem hiszem, hogy olyan sok mindenkit érdekelne egy időutazó a sok közül.

*gondolkodik*

Hmm, nagyon megszívnám, ha beleszeretnék valakibe a múltban (esetleg a jövőben). Mert ha lehetséges lesz egy nap az időutazás, akkor az ember társa akkor már bárhol lehet, nem?

Nos, akkor már csak egy kérdésem van: kinek mit hozzak a múltból ill. a jövőből?

* utalás Adamre a Hősökből

NyaCon 2009

Még a con előtt terveztem, hogy írok róla ide is, aztán meggondoltam magam, ám most ennyi idő elteltével úgy döntöttem, hogy mégis megjelentetem itt is a véleményem. Néhány képet is csatolok hozzá magunkról

“Apám arcától megállt az óra.”

Ezzel az igencsak meglepő mondattal indít Jasper Fforde ‘A Jane Eyre eset’ című regénye. És így folytatódik: “Ezzel nem ezt akarom mondani, hogy csúnya volt vagy ilyesmi – az időőrök azokra használták azt a kifejezést, akik képesek csigalassú vánszorgássá lassítani az időt.” Na álljon csak meg a fáklyás menet!

Egy éves a Csillaggömb! :)

Szinte hihetetlen, hogy egy év eltelt azóta, hogy elindult útjára a Csillaggömb. Nem ez az első blogom, de remélem, hogy az utolsó (értsd: abban reménykedem, hogy még hosszú-hosszú-hosszú ideig írhatom ezt a blogot, legalább addig, amíg a globális felmelegedés meg a többi miatt el nem jön a világ vége^^). Nem hittem volna, hogy eddig kihúzom (tehát nem megy el a kedvem az egésztől), és az is furcsa, hogy ennyi idő eltelt azóta. Hűha.

Ott fenn, a magasban

Óvatosan lépkedem a gerendán. Tudom, egy rossz mozdulat vagy egy rossz lépés akár végzetes is lehet. (A leeséstől a koponyám betöréséig bár mi megeshet.) Ezért aztán megpróbálok minél óvatosabban és precízen lépkedni, odafigyelni arra, hová is teszem a lábam.
- Most pedig jön a három szökkenő lépés!
Próbálom a tanár utasításait követni, kisebb-nagyobb sikerrel: mire eljut a tudatomig, hogy mit is kéne nekem itt csinálni, már jön is a következő része a gyakorlatnak.
- Mérlegállás! Nyújtsd ki a lábad! – Egy pillanat alatt kinyújtom, ez is lesz a vesztem: leesem.
- Túl gyorsan csináltad! Menj vissza a gerendára!
Engedelmesen visszamászom. Legalább ez még megy. Ezúttal azonban továbbjutok, nem esem le, mégis rosszul csinálok valamit. A kezeim rossz helyen: nem a megfelelő oldalon vannak a meghatározott magasságban. Sebaj. Csak arra tudok gondolni, mikor lesz már vége. No, meg még az is az eszembe jut, hogy feleslegesen csinálok itt mindent, mert már a gyakorlat első részéből nem tudok tovább menni: nem vagyok képes terpeszülésből felállni (ahogy rajtam kívül senki más sem).
Nem mintha félnék. Mikor fellépek a gerendára, nem érzek félelmet. Nem félek attól, hogy leesem, és fájni fog, mert tudom, hogy nem fog. (Legalábbis reménykedem benne.) Csak bosszant, hogy ha leesem, kezdhetek elölről mindent: mászhatok fel megint, kezdhetem a gyakorlatot elölről megint, aztán majd eshetek le megint. Nem baj, az osztály háromnegyed része nem tesizik, így bőven jut idő mindenkire. Sőt, amíg van valaki a gerendán, a többiek a talajon gyakorolhatnak. Persze, amikor az ember fellép a gerendára, nem sokat számít, hogy a talajon mennyire ment. Mert a gerendán minden más: nem elég széles a gerenda, nincs elég hely; nehezebb megfordulni, ugrálni, mérlegállni, szökkenni, lépegetni. Mert az ember másképp lát mindent, fél a leeséstől, tériszonya van, bizonytalan, nem ahhoz van szokva, ami ott van fenn. Ott fenn, a magasban.

Érettségizők, figyelem!

Nemrég a töri tanárunk megosztotta velünk az érettségi képletét. Gondoltam, ezt teszem veletek én is

Ha jól emlékszem, így volt:

É = (T + t) x Sz

É = Érettségi
T = Tudás (alapismeretek a világról, általános műveltség)
t = Tanulás
Sz = Szerencse