Mintha egy réges-régi ősz lenne

Az elmúlt hetek, napok időjárása engem életem régmúlt őszeire emlékeztetnek. Valamikor arra az őszre, amikor még gimis voltam, máskor meg arra az őszre, amikor elkezdtem az egyetemet, és először találkoztam Igenemberrel. Közben meg, ha körbenézek, sehol nem látok színes leveleket szállingózni magam körül, ahogy kopasz fákat sem látok; és valahogy gimisnek sem érzem magam, csak olyan, mintha akkor lenne. És Igenember sincs sehol már.

Ami azt illeti, nem először volt ilyen “múltérzésem”. Elég egy illat, egy íz, egy dal, és máris olyan érzésem támad. Nem hiszem, hogy ezzel egyedül lennék, úgyhogy meséljetek: nektek szokott ilyen “múltérzésetek” lenni?

Ma jó napom van

…vagy valami olyasmi Hmm, talán azért “olyasmi”, mert a jó dolgokat tulajdonképpen ilyen apró is hülyeségek (pénztáros a közértben, hülye, leselkedős szomszéd nő) beárnyékolták, és nekem elég nehezen megy a leszarom tabletta helyes alkalmazása. De hagyjuk is ennyiben, koncentráljunk a jó dolgokra!

Mentem vizsgázni, és azzal indult a reggel, hogy ingyen Jó reggelt!-et osztogattak a hévnél Aztán a vizsgám ötös lett, hazafelé pedig, miközben mentem le a lépcsőn a hévhez, megkívántam a kólát, erre nem ingyen osztogatták azt is?!

És végre – most egy nagy leleplezés jön! – megbékéltem *dobpergés* a hajammal. Miért is kellett ezt nekem? Nos *nagy levegő*, mert megint levágattam. Kicsit meg is bántam utána, de nem is a vágás, hanem a fodrász miatt (egy hülye p*csa volt, már elnézést a kifejezésért), meg többe is került, mint ahogy azt én számoltam :/ Utána meg nem tudtam mit kezdeni vele, ha valamit sikerült, akkor meg anyám szólt be, hogy úgy nézek ki, mint egy harmincéves. Aztán ma valahogy sikerült úgy megcsinálnom, hogy mindenkinek tetszett, és anyukám sem szólt be miatta Hát, amúgy muszáj volt megtennem, szerettem volna egyenlő hosszúságúra vágatni, meg most ugye megint hosszú volt, és valahogy azzal sem tudtam mit kezdeni, mert fokozatosan volt levágatva, amikor egy éve rövidre vágattam. De most jó így, jól érzem magam

Már régóta motoszkált a fejemben, hogy minden nap lejegyezzem a jó dolgokat – Via után szabadon. Aztán ma vettem is egy füzetet, amibe ezeket írni fogom

Egy távolodó alak (Helyzetjelentés #5)

Ahogy azt néhányan tudjátok, amikor végre tudatosan is elhatároztam, hogy továbblépek, már ami Igenembert illeti, akkor találkoztunk. Múlt héten ezért elég nehéz hetem volt, ma azonban ellenőriztem a rendszert, és úgy tűnik, valamelyest helyreállt. Ööö, csak gondoltam, szólok, hogy ne aggódjatok miattam Jó, bevallom, kissé meginogtam, ám végül az eszem meggyőzte a szívemet, hogy ez így helyes, így nagyjából sikerült az elmúlt 4 hónap munkáját megmenteni. Háát, csak részlegesen, de igyekszünk pótolni a hiányosságokat és kijavítani a hibákat.

Ennek kapcsán eszembe jutott egy emlék, amely már akkor is megszorongatta kicsiny szívemet. Szóval, egyszer, amikor együtt mentünk haza – mindig együtt mentünk mondjuk, de ez más volt, mert én is a végállomáson szálltam le, mert mentem még valamerre munka után, és ő meg elkísért a megállóba, és elmondta, milyen buszokkal juthatok el oda, ahová menni szerettem volna. Aztán puszi-puszi, búcsúzás, majd elment. Komolyan, nagyon rossz volt nézni, ahogy elsétál, mert ugye, normál esetben, ha valahol megláttam, akkor igyekeztem utolérni, vagy valami, most meg elég hülyén vette volna ki magát az ilyesmi, szóval, csak ott álltam, és néztem távolodó alakját, ahogy egyre kisebbé és kisebbé zsugorodik, míg végül el nem tűnik. Már akkor is arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy még jelen van az életemben, és milyen rossz lesz, amikor majd ismét elmegy. Tudtam, hogy ismét megtörténik majd, efelől kétségem sem volt.

És most, most újra itt vagyok, és egyre csak arra a távolodó alakra gondolok. Arra a tehetetlenségre, arra a szavakkal ki nem fejezhető érzésre, amit akkor éreztem.

(Milyen jó egyébként, hogy a bejegyzés elején azt ecsetelgettem, hogy igyekszem túljutni rajta, ugye? Ez így van, de ezen sorok írása közben – miközben ezt a zenét hallgattam – akaratlanul is eszembe jutott, és azóta erre gondolok. Azt hiszem, hogy ez a zene miatt van. Annyira arra a jelenetre emlékeztet…)

Helyzetjelentés #4

Mostanában nagyon eltűntem, ami azt illeti. Nem blogolok, és nem is olvasok most blogokat – tudom, szégyelljem össze magam. Őszinte leszek: nincs hangulatom mostanában egyikhez sem. (De! Pótolni szoktam, visszaolvasom a bejegyzéseket – lesz is mit, ahogy elnézem -, még ha nem is kommentelek.) Pedig milyen szép, új külcsínt varázsoltam a blognak :3 Gondoltam, azért röviden megírom, mi van velem mostanság.

Hát, megint kezdenek besűrösödni a suliban a dolgok, beadandók vannak még leginkább. Meg egy-két előadás. Jönnek a vizsgák, meg a szigorlat, és lassan el kéne már döntenem, hogy miből szeretnék szakdolgozatot írni. (Végre végzős leszek. Végre, végre.) Két hetem van rá, ötleteim már vannak, de valahogy egyikből sem tudnék min. 30 oldalt írni. Szerencsére a következő tanévben még változtathatok rajta (állítólag), úgyhogy annyira azért nem vagyok kétségbeesve

Haragszom valakire. Nem, nem közületek valakire, mert már rég verné az asztalt, ha olvasná a blogomat. Igazából nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért haragszom rá, nincs konkrét ok, csak körül tudnám írni, szóval, azt hiszem, ez több dologból tevődik össze.

Igyekszem továbblépni, ami Igenembert illeti. Feladtam az egészet. Gondoltam, megmondom. És kérlek, ne írjatok olyan kommenteket, hogy “ideje volt”, meg “végre”, ne próbáljatok olyanokkal vigasztalni, hogy még ezer ilyen szaladgál a világban és hasonlók. Nem kell.

Nos, nem tudom, mikor jelentkezem újra. Lehet, hogy a közeljövőben, lehet, hogy csak sokára.

100 éve süllyedt el az álmok hajója

(zene)

Róka rendezkedik

Először is, hallgassátok meg ezt.

Egyébként semmi különöset nem akartam mondani. Rám tört megint valami takarítási, megújulási láz, mely egyelőre csak belülről hevít, még nem sikerült kitörnie. Mondjuk, ez alapjáraton mindig bennem van, hogy valamit már kezdeni kellene a polcaimmal, meg a szekrényemmel, kiválogatni meg katonás rendbe tenni a cuccokat, most azonban egyre inkább sürget valami belül. Ez a blogba is begyűrűzött. Nemsokára változások lesznek, bezony ám! Ne tessék aggódni, meg semmi komolyra gondolni, az elrendezés marad, csak a tartalom változik (neeeem, nem fogok kevesebbet nyávogni). Bár a közös pont én vagyok, s a szálak az én kezemben futnak össze, lássuk be, a célközönség más. Vagy más lehet. Gondolok itt arra, hogy mondjuk a barátaimat nem feltétlenül érdekli, milyen animét néztem mostanában, jobban izgatja őket, hogy érzem magam általában, vagy mit csináltam. Ennek már van külön helye, mégsem fogom törölni az ilyen-olyan filmes-könyves bejegyzéseket, hanem lesz egy ilyen “Temető” nevű kategória, és ott lesznek a már nem élő kategóriák (Most szívesen megnézném, hogy milyen fejet vágtok )

Ha valakit érdekelne majd, mikről irkálok, annak mondom, hogy oldalt lesz egy lista ezekről a bejegyzésekről. Talán még linkelve is lesznek. Talán.

…csak. Mert.

Azt hiszem, hogy nem írok valami gyakran. Igazából nincs is miről írnom. Nem csinálok semmi izgalmasat, nem megyek érdekes helyekre, és csak nyavalyogni tudok. Jelenleg. Úgyhogy inkább hanyagolom az írást. Nem úgy értem persze, hogy örökké, vagy akár most, mert én most írni fogok, mert valahol, valakinek el kell sírnom a bánatomat. (Bánataimat igazából, de az olyan hülyén hangzik.) Néha félve teszem ezt: mert mi van, ha valami ismeretlen erre téved, és azt gondolja, hogy csak picsogni tudok, vagy valami más miatt nem talál szimpatikusnak? (Nagyon félek a trolloktól.)

Hát, először is lenne egy kérdésem hozzátok: nektek is ilyen a blog betűtípusa? Szerkesztésnél is megváltozott. Nem olyan, mint a képen, csak most olyan, mintha mondjuk Times New Roman helyett Arial lenne. Érdekes, hogy kezdetben is valami hasonló volt, ami nagyon tetszett, majd megváltozott, ami már nem tetszett annyira, de megszoktam és megszerettem, most meg nagyon másmilyen.

Ma nagyon olyan hangulatom volt, hogy nem érdekel, hogy mit gondol ez meg az az ember, teljesen hidegen hagy. Kit érdekel? Alapjáraton is próbálok nem foglalkozni az emberek véleményével, ami azét sokszor nem olyan könnyű, azonban ma elért a teljes közönyösség. Mint most is. Valaki valamire meg akart kérni, csak igazából nem kérte, hanem elég bunkó stílusban tette. Olyan szemrehányóan mondta. Én meg megmondtam neki, hogy ezt normálisan is mondhatta volna, erre valami gúnyos kis kacajfélét meg ajtócsapkodást kaptam. És annnnnnyira és kimondhatatlanul nem tud érdekelni, hogy szinte már-már fáj nekem ez a közönyösség, de ez egy ilyen nap.

Aggódom a jövő miatt. Mindenki aggódik, mindig, és én is elintézem azzal általában, hogy majd lesz valahogy, mert mindig van valahogy. Ám most úgy érzem, hogy talán sehogy sem lesz. Elképzelhető, hogy nem fogok tudni hol lediplomázni, maradjunk annyiban. Privátban elárulom, hogy miért, többet azért nem akarok itt írni, mert néha elfog az aggodalom, hogy esetleg valaki olyan rám ismer, akinek nem kéne. Minek írok blogot, jöhet a kérdés, én meg csak annyit felelek, hogy csak. Mert.

Igenember miatt is aggódom. Vajon jól van? Sikerült a felvételije? Remélem, hogy igen. Nem akarom, hogy élete végéig mindenféle raktárakban dolgozzon. Nem nézem le a fizikai munkát, hisz én is egy raktárban dolgozom, és elég fárasztó, és állandóan fáj utána mindenem. Tudom azért, hogy ő is eléggé elfáradt, vagy fájt valamije, és éppen ezért szeretném, ha valóra váltaná az álmát. Most még fiatal, most még könnyű kiheverni a fáradtságot, a fájdalmat, de mondjuk olyan 20 év múlva tuti, hogy egészségügyi problémák lennének belőle. Vagy csak nekem lenne, mert nekem állandóan fáj a nyakam meg a derekam, ami, azt hiszem, az ágy hibája is (kihúzhatós kanapé, kényelmetlen, de elvagyok vele, megszoktam). Mindegy a lényeg, hogy… Bárcsak mellette lehetnék, hogy megrázzam, hogy hahó, ne hagyd ennyiben, meg néha megrugdossam, hogy ne tessék feladni. Úgy vettem észre, van benne valami ilyen hajlam. Írhatnék neki, de… Ki vagyok én, hogy csak úgy beleszóljak a dolgaiba? És… Időnként hajlamos nem válaszolni, én meg nem szeretnék hülyét csinálni magamból.

A lelkemben és az életben is végre tavasz van. Most nem vagyok alapjáraton szomorú Igenember miatt, bár néha azért elkap ez a hangulat. Most inkább teszem a dolgom, mert az van elég. Iskolába járok, előadásokat, házi dolgozatokat csinálok, dolgozom, olvasok, néha egy kis animézés-filmnézés is belefér. Egyik nap ugyanolyan, mint a másik. Gimiben is éreztem ezt, de ez most valahogy durvább, mert a legtöbb órám csak egyszer van egy héten, és mindig azon kapom magam, hogy “jéééé, már megint ez az óra van”, ami ugye azt jelenti, hogy eltelt egy hét. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz. Telhetne az idő, mert nem akarok iskolába járni, de idén már szigorlat, aztán nyár, amit nincs miért várnom. (Na jó, van egy dolog. Titok, mi az.) Dögmeleg lesz, meg többet kell menni dolgozni, nyaralni nem megyünk, már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára. Egyáltalán, vízben is régen voltam. Pedig imádok úszni. Az egyik olyan sport, amit még elviselek, nem úgy, mint a futást.

Nos, azt hiszem, ennyi volt egyelőre. Nagyon idegesítenek ezek a betűtípusok. És nagyon lehangoló voltam, igaz? Ne haragudjatok érte. Talán csak azt akartam, valaki, valahol, egy kicsit sajnáljon. Na jó, van, aki sajnál, vagy szokott, vagy izé, fáj értem a szíve, úgyhogy nem kéne itten kuncsorognom.

Valós és kitalált történetek egy bolond fejből

Nem, nem kell eldönteni, mi az igaz, és mi a nemigaz. Amikor olyan sztorizós stílusba csapok át, no, az amolyan félig-meddig kitalált történet, mert néha csak úgy leülnék, és írnék nektek ide ilyen se füle, se farka dolgokat ahogy általában, de olyan “történeteset”. Magamból is beleszövök valamit, mert miért ne. De ne tessék itten komoly következtetéseket levonni, kérem szépen. No, majd szólok, mikor jön a történet. Előbb azonban rólam, hogy mi jár a fejemben, meg ilyenek.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én néha besokallok attól… Hát, elég sok mindentől. Most éppen amiatt, amikor valakivel valami hülyeségen összezördülünk, és én nem szólok vissza, mert értelmetlen, későre jár, feküdnék le, és úgyis megkapnám, miféle hangsúly ez, miért támadok, stb., stb. Érthető, hogy miért utálom ezt, mert ki nem utálná? De ezenkívül, amiért utálom… Utálom érezni a kimondatlan szavak keserűségét a számban, ahogy nem akarnak lecsúszni, folyton-folyvást ki akarnak bukni, ám végül csak lenyelem őket valahogy. És akkor minden olyan értelmetlennek látszik. Mintha valami csúfolódna velem: “Ugyan, minek erőlködsz? Az álmaid úgysem fognak valóra válni. Semmi. Egész életedben állandóan csak küszködni fogsz. Mindig.” Rémes érzés.

Hiányzik a fényképezés. Ideje lenne újra felkerekedni a fényképezőgépemmel, és kattintgatni, mint egy őrült. Hát, majd egyszer, valamikor, valahol. Amikor már tavaszodik (most már tulajdonképpen igen, de én arra gondolok, amikor zöldell minden, rügyezik, virágzik, meg ilyenek), felébrednek a fák, új virágok nyílnak és hasonlók.

És akkor a történet:

A nagyanyám házában vagyok. A fürdőszobában állok, a tükör előtt. A tükrön krikszkrakszoknak tűnő valamik. Csúnya, nem is, ijesztő fekete valamik. Jobban megnézve azonban szavak, mondatok, egy történet bontakozik ki előttem. Ő írt. A fájdalmáról. Kétségekről, amik benne dúlnak. Kimegyek a teraszra, ott ül egy széken, és rám vár. Most az egyszer ő vár rám, nem pedig fordítva.

Aztán azon kapom magam, hogy a téren vagyok, ott, ahol a kosárlabda pálya és játszótér is van. Ő egy fekete autóban ül, valakivel, és elmennek. Menekül. Előlem.

Úgy érzem, hogy talán azért, mert beszélni akartam vele arról, amit a tükrön olvastam. A fájdalmáról. De ő elment, mert nem akar róla beszélni. Az jut eszembe, mi van, ha csak beképzelem? Ha csak én akarom erőltetni, hogy fáj neki az élet? Ha csak kivetítem rá mindezt, olyan illúziókba ringatva ezzel magam, hogy szüksége van rám, és hozzám fog menekülni.

Azonban ő nem hozzám, hanem tőlem menekül.

Na jó, bevallom, méghozzá töredelmesen, hogy a napokban álmodtam ezt. A következtetéseket már ébren vontam le. Kicsit még hozzátettem ezt-azt, hogy valamennyire érthető, vagy legalább élvezhető legyen.

Elvarratlan szálak

Elképesztő, hogy lomtalanításkor milyen limlomokat talál az ember a holmijai közt, a szekrényében, a blogján. Elkezdtem átnézegetni a bejegyzéseimet a címkézés miatt, ugye. Hát… Törölgettem, szerkesztgettem, és biztos vagyok benne, hogy van néhány olyan bejegyzés, amit biztos, hogy törölni fogok. Meg aztán ideje lenne már néhány bejegyzést befejezni és közzétenni, befejezvén ezzel egy-két kategória pályafutását is. Igen, szeretnék rendet tenni, elvarrni a szálakat. Nem csupán itt, hanem a való életben is.

Azonban az utóbbi néhány napban kénytelen voltam ismét tudomásul venni, hogy vannak dolgok, amiket az ember nem irányíthat az életében, vannak dolgok, amiknek akkor jön el az ideje, amikor ők akarják, és nem akkor, amikor én sürgetném már. Sürgetném, mert nem akarok egy helyben vesztegelni, hanem tovább akarok lépni, de nem, várnom kell.

Hát várok. …és közben takarítok és lim-lomolok és lomtalanítok…

Össze-vissza csapongó gondolatok (előre is elnézést érte)

Gyógyulófélben lennék, vagy valami olyasmi, közben meg majd leszakad a lábam, de nincs jogom panaszkodni, ha már egy hétig lógáztam mert majd’ meghaltam. Most meg vissza a mókuskerékbe, és már a gondolattól is rosszul vagyok, és nemakarom, de muszáj. Ezt néhány napja kezdtem el, azóta sajnos vissza kellett menni. Mármint abba a bizonyos kerékbe.

Nos, amíg itthon voltam betegen, és nyugalom volt bennem és körülöttem, megvilágosodtam. Ebben Geszti egyik blogbejegyzése is segített. Mióta egyetemre járok, és dolgozom is mellette, folyton érzem azt a hajszoltságot, amit előtte csak ritkán, és akkor sem ennyire intenzíven. Az a szomorú, hogy tulajdonképpen másfél éve éreztem utoljára olyan nyugalmat, mint amikor itthon voltam betegen. Jó volt, hogy nem éreztem úgy, mintha a testem összetört volna (sajnos főleg munka után ilyen), nem éreztem úgy, hogy rohanni, sietni kéne. Nem éreztem fáradtságot, sőt, még lelkileg is tök okés voltam. Nyugodt voltam, kipihent, és ez nagyon, nagyon jó volt.

Talán pont ezért érzem néha úgy, hogy  bekuckóznék egy pokróc alá, a kisszobában, a sötétben. Innék valami forrót – teát, forró csokit -, közben meg néha-néha a meleg radiátornak dőlnék, és bámulnám a varázsdobozt. Ja. Tudom. Micsoda nagyratörő vágyak, különleges igények.

Tegnap megnéztem az 5 cm per second című animét, amit, azt hiszem, hogy talán nem kellett volna. Hogy miért nem? Azt kérditek? Nos… Kicsit olyan volt, mintha szembetalálkoztam volna az érzéseimmel. (Ahogy előttem sokan mások is.)

I am always searching somewhere for you
At dawn’s town, At Sakuragi street
Even though I know you won’t come here
If my wish is to be granted, please bring me to you right now
Betting and embracing everything
To show you there’s nothing else I can do

És ez nem jó, mert nem akarom, hogy ezek az érzések bennem keringjenek. Legyenek csak mélyen eltemetve, egyelőre. Nem szép dolog ez, hogy próbálom csak úgy félretolni őket, de muszáj. Muszáj, mert…

Végülis, nem is csapongtam annyira össze-vissza, mint vártam.