Ennyi év után végre megmentettem a királylányt
Gyerekkoromban gyakran játszottam videojátékokkal (most is játszanék, csak van egy kis technikai problémám, amit egyelőre nem tudok orvosolni), és a Super Mario Bros. volt az egyik kedvencem (haha, és ha a húgommal játszottunk, mindig én voltam Mario, ő meg Luigi), ám sosem tudtam végigvinni. Ugyanis az egyik világban az utolsó pályán soha nem tudtam végigmenni a labirintuson, így folyton lejárt az időm, és meghaltam. Most a YouTube-nak köszönhetően megtudtam azt a pályát is csinálni, így sikerült megmenteni a királylányt :)
Mondjuk én sose tudtam, hogy nem a királylányt mentem meg, mert akkor még nem tudtam angolul (meg kezdetben olvasni sem), úgyhogy jó volt végre ezt is megtudni :D
Az utolsó pálya valami hihetetlenül beteg egyébként. Hogy lehet ilyet kitalálni?! (És, ha jól láttam, ez csak az egyik verzió.)
‘Vááááááááá’
Nagyon nem arra koncentrálok, amire kellene, és folyton-folyvást pörög az agyam: az a legrosszabb, hogy a rágódás csak egy része ennek, és nagyobb részét nem is ez teszi ki a pörgésnek, ó, nem; mondatok, történetfoszlányok, észrevételek s egyéb gondolatok cikáznak körbe-körbe a fejemben (igeeen, most már lassan tényleg el kellene kezdeni írni, ha túlvagyok ezen a tanéven), és ez néha már nagyon fárasztó. Amikor meg végre ki tudna kapcsolni az agyam, megkapom, miért vagyok csendes, mi bajom van. (Baráti találkozókon ez más, bár mostanában inkább csak figyelek – kissé bezárkóztam, befelé figyelek, és nincs is mit mesélni, bocsánat érte -, szóval nem is arról van szó, hanem ahol most dolgozom – fizikai munka -, egy hete nagyon durván rám szállt egy ürge emiatt, és nagyon bosszantó, és nagyon rossz volt, és az még bosszantóbb, hogy valószínűleg azért is csinálta, mert a többiek sem voltak túl kommunikatívak, ő meg unatkozott.) Szóval meló közben általában standby üzemmódba vált az agyam – bár időnként felüti fejét egy-egy gondolat(menet) -, és nekem ez így tökéletesen megfelel; nyugodjatok meg, azért nem vagyok teljesen antiszociális, mert másokat nem zavar, és vannak, akikkel meg összebarátkoztam, és dumálunk hazafelé.
…hol is tartottam?
Ja. Szóval a pörgés mellett van bennem valami, ami állandóan sürget, mintha állandóan le lennék valamivel maradva. Beadandók, amelyeket állandóan tologatok magam előtt; könyvek és könyvsorozatok, amelyeket már szinte mindenki olvasott, csak én nem; filmek és sorozatok dettó főleg a Doctor Who jajj (Megjegyzés: nem azért akarom őket feltétlenül megnézni/elolvasni, mert most ez a divat, hanem azért, mert egyébként is érdekel, meg vannak ilyen “alap” filmek, értitek, ugye? Mondjuk gyanítom, nemcsak én járok ilyen cipőben – Geszti, te jutottál eszembe, mert most kevés időd is van olvasni meg ilyesmire, és néha szoktunk beszélni arról, milyen könyv érdekelne, meg ilyesmi… Ha nem így van, akkor bocsi :) ); meg az egyéb befejezetlen dolgok: félbehagyott rajzok, történetek, könyvek… Tudom, tudom, ez a “felgyorsult világ”, de szerencsére, amikor végzek valamivel, megnyugszom, és csak később kezdődik újra az őrület – igazából, azt hiszem, hogy ez főleg a beadandókkal meg a határidőkkel függ össze, amikor nincs ilyesmi, akkor úgy nagyjából okés vagyok, kevésbé vagyok zakkant :D (Oké, ott vannak a filmek meg a könyvek, de az tényleg olyan, hogy nem lehet csak úgy mindennek nekiesni egyszerre – khm, mondjuk a beadandóknak sem kéne -, lehetetlen, meg úgy már nem is jó.)
Azt hiszem, sikerült sok zagyvaságot összehordanom, de azért azt el kell ismernetek, hogy azért nagyjából értelmes és érthető zagyvaság volt :D
(Csak egy gyors helyzetjelentést akartam, erre tessék, mi lett belőle… :D)
Esőzene
Van már tavaszdalom, és egy ideje már esőzeném is van. Nem azért esőzene, mert az esőt szeretném vele megidézni :) , hanem mert az esőhöz kapcsolódik… Akkoriban, amikor nagyon rákaptam, sokat esett az eső, így sokszor hallgattam esőben, miközben az utcán sétáltam, vagy a buszon ültem, és bámultam kifelé az ablakon; és az egész tényleg olyan volt, mintha valami klipet néznék (ez sokszor így van, de nem mindig). Azóta, ha meghallom, az eső jut róla az eszembe, ha pedig esik az eső, akkor beteszem ezt a zenét, és hallgatom (vagy, ha nem jutok el idáig, azért gondolok erre a számra). Azért tudom, hogy szomorú dolgok is kapcsolódnak ehhez a számhoz, és bár nem jutottam el azokhoz a részekhez, azért én is kiérzem a dalból ezt.
Ami éppen eszembe jut
Azt suttogják, tavasz van.
Úristen, szóval állandóan bennem van, hogy tulajdonképpen olyan jólesne ide mindenféléket lepötyögni, mindenféle értelmes gondolatmenet nélkül, ami éppen eszembe jut. Nos, lássuk.
Mostan rémes dinókról álmodom
Úgy bizony. És már nem első alkalommal, sőt, ez már a harmadik (vagy talán negyedik) volt, ha jól emlékszem. Kicsit valóban mókásan hangzik, ha az ember dinókkal álmodik, ugyanakkor rémisztő is, ha rémálomról van szó – mert arról van szó. Pedig alapjáraton tökre bírom a dinókat – kisgyerekként nagyon szerettem az Őslények országát, mostanában könyvet is olvasgatok róluk, sőt, van egy nagyon cuki anime a témában, ami nagyon tetszett és a kedvencemmé vált :) -, szóval ezért sem értem a dolgot.
Várakozásról, tervekről, kétségekről és a jövőről
Először is: bocsánat, hogy megint külcsínt váltottam. Ez azért biztos zavaró lehet, de egy ideje már ez a nagyon tetszetős kékes-idézetes-hópelyhes design a sötét színeivel kezdett elriasztani, és nyomasztóvá tenni a jelenlétet. Valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy írjak, mert ha erre a sötétségre gondoltam, elment a kedvem az egésztől. Igen, elegem van már a télből. Legalábbis abból biztosan, ahogy becsapósan közelg a tavasz az egyik héten, aztán a következőn már megint hullik a hó: nagy pelyhekben, kis pelyhekben, megmaradósan, elolvadósan, “esőszerűen” sokszor. Úgyhogy tavasz, gyere. Várunk!
Mai szerencsesüti
Gondoltam, megosztom veletek, mert ez annyira igaz. Mármint mostanában. De egyébként is egy jó gondolat :)
22 dolog
Sokat töprengtem rajta, idén mit kellene írnom, bele is kezdtem valamibe, aztán úgy döntöttem, az majd egy későbbi bejegyzésben kap helyet (ahhoz van egyébként köze, amit az előző bejegyzésben írtam – szóval amikre rájöttem, meg ilyesmik), aztán meggondoltam magam, mert az jutott eszembe, mi lenne, ha inkább 22 dolgot írnék le magamról helyette? Remélem, nektek is tetszik az ötlet :) Előfordulhat, hogy lesznek dolgok, amelyek nem fognak az újdonság erejével hatni (lévén, hogy egy részét a könyves blogomról másolom majd át), de talán mindenki talál olyasmit, amin meglepődhet/megbotránkozhat/kiakadhat/nevethet/tetszés szerint behelyettesíthető.
Hát az úgy volt…
Hát igen. Izé. Ööö. Ami azt illeti, nem nagyon szokott zavarni, ha sokáig nem írok a blogomba. Nem azért, mert nem érdekelnek az olvasóim, hanem mert egyszerűen nem vagyok hajlandó ilyenek miatt görcsölni vagy rosszul érezni magam. És különben sem hagyom magára a blogot hosszú – hát, hetekre talán igen – hónapokra, vagy örökre, pláne egy szó nélkül. (Oké, egy hirtelen haláleset esetén valószínűleg igen, de nehogy pánikoljatok, hogy meghaltam, ha már egy fél éve nem írtam semmit… Azt hiszem, kezd az egész egy igen különös és morbid irányba elmenni. A lényeget értitek úgyis.)
Húha, annyi, de annyi gondolat kavarog bennem…! Rémlik, hogy évekkel ezelőtt is elhintettem, hogy megvilágosodtam, aztán mégsem írtam le belőle semmit… Pedig szerettem volna… Csak aztán nem úgy alakult. Most azért, ha eszembe jut, leírok belőle valamit a következő bejegyzésekben… Hm… Úgyis szülinapom lesz, akkor szoktam elmélkedni, egy része úgyis jól passzolna oda, csak el ne felejtsem… *úristenolyanminthahangosangondolkoznék*
Most nincs annyi időm, hogy mindent leírjak, amiről úgy gondolom, megosztható veletek, viszont szeretem volna mégis valamilyen bejegyzést írni, hogy életjelet adjak magamról. Sőt, írhatnék is magamról. Ha már itt tartunk. Nos, mostanában jól érzem magam a bőrömben… Bár a környezetemben nem sok minden változott. Akkor, azt hiszem, én változtam. Vagyis a hozzáállásom… Vannak rossz napok, van, hogy legszívesebben mindent hagynék a csudába – no, erről is már születőben van egy bejegyzés egyébként -, mégis… Az, hogy felismertem, mi (vagyis inkább ki) az, ami visszahúz, könnyebb elviselni, kivédeni az ilyen dolgokat lélekben… Úgy értem, ha jól érzem magam, most csak azért nem fogom magam rosszul érezni, mert a másik rosszul érzi magát… Ó, nem arra gondolok, hogy féktelen, ezerwattos jókedvem van egyfolytában (ami ingerli a másikat), csak annyi, hogy próbálok kitartani, pozitív lenni, nem keseregni mindenen (néha igen, elismerem), mert azzal nem jutok előbbre. Meghallgatom én azt a bizonyos másikat, csak azért vicces, hogy olyan dolgok miatt panaszkodni, ami miatt én is panaszkodhatnék… De ezek ilyen apróságok, semmi komoly… Mármint, azért vannak komoly dolgok, amelyek aggodalomra adnak okot, de most a kis dolgokra gondolok… És inkább le sem írok egyet sem, mert nevetséges, és kész.
Oké, inkább abbahagyom, túl sok a “pontpontpont” a mondatok végén, és nehezemre is esik értelmes gondolatokat kicsikarni magamból.
2012 in review
The WordPress.com stats helper monkeys prepared a 2012 annual report for this blog.
Here’s an excerpt:
600 people reached the top of Mt. Everest in 2012. This blog got about 3,400 views in 2012. If every person who reached the top of Mt. Everest viewed this blog, it would have taken 6 years to get that many views.
