Add tovább

Az igazat megvallva, nagyon ritkán nézek tévét, amikor nézném, semmi olyat nem találok, ami érdekelne, amikor meg lenne, nincs időm rá Ennek ellenére – szerencsére – láttam a T-Mobile karácsonyi reklámját, amit imádok (leszámítva persze a telefonok hirdetését, mert az nem érdekel). Sokszor vágyakozva dudorásztam ezt a dallamot, majd egy nap úgy döntöttem, rákeresek. Kíváncsi vagy, mit találtam? Ha igen, olvass tovább

“Régen volt, réges-rég…”

Csak nemrég tudatosult bennem, hogy lassan egy hónapja írtam utoljára. Hát igen. Az idő gyorsan elrepül, szalad, siet, az óramutatók is mennek a maguk útján, telnek a másodpercek, percek, órák, hetek…, és az én életem minden egyes másodperccel egyre rövidebb lesz. Kicsit hátborzongató ebbe belegondolni.

Amúgy megvagyok, köszönöm szépen, ahogy mindig. Ha jön valami jó, örülök neki, ha történik valami rossz, belém mélyeszti méregfogait és nem ereszt. Ilyenkor magamba zuhanok, de valahogy mindig túlélem. Mindig. Ez számomra is rejtély: valami mindig hajt előre a legnagyobb reménytelenségben is, mikor úgy érzem, minden remény, vágyakozás, álom hiába, felesleges, nincs értelme. Azt hiszem, tudom, hogy mi dolgom van itt, csak félek, talán rosszul gondolom, csak szeretném, ha az lenne, amire gondolok. Attól is félek néha, hogy nem sikerül véghez vinnem, az álmaimat valóra váltanom.  Van, mikor úgy érzem, semmihez sincs kedvem, se energiám. Van, mikor semminek nincs értelme. Például miért van itt ez az egész élet, a Föld, ha egyszer vége lesz mindennek? Egyszer meghalunk, egyszer majd a Föld is meghal az emberekkel és álmaikkal együtt: megsemmisül minden, amit az emberek alkottak, megsemmisülnek a valóra vált álmok… Mi értelme van minden jónak, ha egyszer annak is és mindennek vége lesz? Mi értelme?

Van ebben valami szomorú, nem?

Bevallom, nem vagyok oda az éjszakákért, pedig én szeretem az éjszakákat (főleg a nyári estéket), ahogy a karácsonyt és a szülinapot is, mégsem várom őket, mert… Amíg világos van, addig valahogy az éjszakák csupán rémálmoknak tűnnek, amik azonnal kezdetét veszik, amint leszáll az éj, s az éj leple alatt démonok settenkednek be, és a szörny tombolni kezd… Iszonyatos, és nem tudsz mit tenni ellene. Ha harcolsz, mély sebeket szerzel… Bár, egyébként is.

Rájöttem, nem várhatom a hősömet, hanem nekem kell azzá válnom. Hú, ez így nagyon elcsépelten hangzik, de most komolyan. Nem várhatok örökké arra, hogy valaki megmentsen. Nem. Nekem kell összeszednem magam és összegyűjtenem az energiát ahhoz, hogy megtegyem a szükséges lépéseket és valóra váltsam az álmaimat. Egyébként tudjátok, hogy mi a baj a világgal? Sokan nem merik megvalósítani az álmaikat (és itt most nem azokról beszélek, akiknek nem engedik), mert félnek, hogy mi lesz, ha nem sikerül, és félnek kockáztatni. Aztán majd évek múlva keseregnek és bánkódnak miatta. Igen, én is félek, mégis bennem van az, hogyha nem próbálom meg, vagy ha feladom, akkor nagyon meg fogom bánni. Egy életünk van, és azt ki kell használni.

Ha meg nem sikerül? Lesz valami. Mindig lesz valahogyan.

“Esik az eső, hajlik a vessző…”

Utálok kora hajnalban arra ébredni, hogy hallom az esőcseppek kopogását az ablakomon. Miközben a félálom állapotból próbálok a teljesbe visszazuhanni, abban reménykedem, hogy mire eljő a reggel és az iskolába menés ideje, valamilyen csoda folytán az eső eláll, ám mikor hallom az óra csöngését és még mindig hallom, hogy esik az eső, nehezemre esik kikászálódni az ágyból. Az elkéséstől való félelem az, ami erre rávesz, pedig úgy aludnék még (mint mi mindannyian).
Miközben kitámolygok a fürdőszobába, végig azon jár az agyam, hogy mit tegyek az ellen, hogy ne ázzak meg. Mert ugyebár az esőkabát kicsit problémás lenne, legfőképpen azért, mert miután beértem a suliba, nem tudok vele mit kezdeni. Az esernyővel (azzal a teljesen összecsukhatóval) pedig az baj, hogy hiába teszem bele egy szatyorba, ugyanúgy eláztat mindent. Kapucnis kabátom nincs, a pulcsin, amin meg van, túl kicsi a kapucni. Ajjaj.
Végül arra a következtetésre jutok, miközben a fogkrémet a fogkefére nyomom, hogy akkor megyek úgy, ahogy vagyok, mert mire beérek a suliba, így is, úgy is elázom, szóval lehet, hogy tök fölösleges bármit is cipelnem, mert amit az eső elleni védelemre vinnék magammal, csak eláztatna mindent maga körül. Elég az, ha rólam csöpög a víz, nem kell nekem, hogy még legyen nálam valami, ami szintén ugyanezt teszi. Szerintem egyedül is elég vagyok hozzá.
Mikor kilépek a házból, megállapítom, hogy nem esik annyira – legalábbis nem olyan nagyon, ami azért számít valamicskét. A második megállapításom az – mikor már az utcán megyek -, hogy eléggé sötét van, pedig ilyenkor már azért elkezd kivilágosodni az ég. Akár este 11 is lehetne. Kicsit úgy érzem magam, mint egy szökevény, aki a saját otthonából szökik.
Nem szeretem az ilyen esős reggeleket; ilyenkor mintha minden más lenne. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a busz 24 percet késik, dugó van, az ülések vizesek, mert beszivárog a víz (így nem lehet se olvasni, se tanulni a buszon, ráadásul elázik a gatyám, és úgy nézek ki, mint aki bepisilt), szóval értitek. Ennek ellenére kellemes meglepetésként ér, hogy most semmi ilyesmi sincsen: se dugó, se késő busz, se vizes ülések (se vizes gatya, amitől úgy nézek ki, mint aki bepisilt). Sőt, mire a sulihoz érek az eső elállt (aminek köszönhetően tesi órán kimegyünk és mindenki megfagy), és a nap folyamán kisüt a nap: mintha nem is esett volna reggel az eső.
Mindenki boldog.

Közkívánatra

Mivel van igény rá, hogy írjak magamról, így írok magamról
Szóval mostanában úgy érzem, hogy nagy a nyomás rajtam. Idén érettségi, nemsokára szalagavató, pörögni kell… És akkor még a magánéleti problémákról meg a jövő bizonytalanságáról nem is beszéltünk… És valahogy mindig – illetve inkább sokszor – úgy érzem, hogy rohadtul kezdek ebbe belefáradni. Fizikailag és lelkileg is. Mondjuk, amikor a barátaimmal találkozom, olyan, mintha feltöltődnék – ha a jövőmre gondolok, úgy érzem, ők az egyetlen biztos pont az életemben, meg a családomban néhány ember, bár valahogy az is olyan bizonytalannak tűnik…
Az igazat megvallva, nincs kedvem úgy egyetemre menni, hogy dolgoznom kell mellette, mert akkor már biztos, hogy nem lesz energiám még tanulni is, hisz gondoljunk csak bele: bemegyek délelőtt, délután meg rohanhatok dolgozni, gondolom, este érnék haza, bezuhannék az ágyba, másnap reggel kezdődne az egész elölről. Pedig tudom, hogy muszáj lesz dolgozni, mert egyrészt nem lesz akkor miből kifizetni a tandíjat, másrészt pedig más oka is van neki, amit azok, akiknek ezt tudniuk kell, tudják, és pont.
Bocsi mindenkitől, hogy csak panaszkodom itt
A másik, amitől az érettségi kapcsán félek, az az angol érettségi. Pontosabban a szóbeli, mert nem tudok megszólalni. Egyszerűen leblokkolok. A kiejtés még hagyján, az is benne van, hogy nem akarok semmit rosszul mondani, illetve, tudom, hogy nem tudom kimondani valamelyik szót, és elbátortalanodom. Meg félek attól is, hogy valamit nem jól mondok nyelvtanilag. Hát, arra gondoltam esetleg megkérem valamelyik drága barátosnémat, hogy korrepetáljon Na, mit szóltok hozzá?
Hm, mi van még? Hétvégén találkoztam Gesztivel, aki szerint különleges vagyok (egonövelés ), és kár, hogy ezt mások nem látják, mert nem vagyok elég nyílt. Kicsit gondolkoztam, és rájöttem, hogy az osztályomban nem is tudok az lenni. Persze, vannak, akik kicsit jobban ismernek, de asszem, hogy a többiek szemében egy átlagos, komoly lány vagyok, aki… Szóval a szokásos. Ha újabb emberekkel ismerkedem meg, vannak próbálkozások ilyen tekintetben. Szeretném, ha olyan ember lehetnék, akire mások felnéznek. Akkor úgy érezném, hogy nem is vagyok olyan rossz ember. Néha rossznak érzem magam. Ezért meglepő egy kicsit, amikor ilyeneket hallok. Atyaúristen, össze-vissza beszélek itt.

‘Az időutazó felesége’ hátterek

Bevallom, nem szoktam túl gyakran ilyesmit csinálni, és nem is fogok később sem, de ma Gesztivel megnéztük Az időutazó feleségét, és egyszerűen beleszerettem abba a filmbe. Ezért keresgéltem háttereket, és úgy gondoltam, muszáj veletek is megosztanom

A hátterek 1024×768 felbontásúak.

“Fogalmam sincs”

De tényleg nem. Csak ülök itt, és nagyon-nagyon-nagyon írni szeretnék valamit. Az ujjaim szinte már öntudatlanul mozdulnak a klaviatúra felé, ám az agyam, a lelkem, az eszem, a szívem habozik, és egyre csak vár… És vár… És vár.
Csak tudnám, mire.
Jobban belegondolva, az egész életem egy nagy várakozás. Várom az időt, amikor minden jobb lesz, és csak remélni merem, hogy lesz erőm megtenni, amit meg kell majd tennem. Várok valakire, de türelmetlen vagyok, és boldog akarok lenni – legalább egy kicsit, legalább egy kis ideig -, és keresek, és keresek, de mindig csalódom, ami persze a türelmetlenségem keserű jutalma. Ezért csak várok. Mégis, lassan beleőrülök. És kétségek is gyötörnek, és félek, hogy nem lesz erőm, bátorságom, hogy nem leszek elég kitartó, ahhoz, amit meg kell tennem, ami vár rám. És ha már az őrületnél tartunk, már az álarcaim – tudattalan – váltogatásaiba is belefáradtam. Lassan már nem tudom, melyik arcom is az igazi. Talán mindegyik, talán egyik sem.
Néha már érzem, hogy belefáradtam a harcba. Érzem, hogy rohadtul elegem van, és mégsem tehetek semmit, tehetetlen vagyok ebben a helyzetben. És nyomaszt, hogy a külvilág felé azt mutatom, hogy minden rendben, hogy élem én, a tök átlagos lány a tök átlagos életemet, és minden oké, vagyis hogy majdnem minden. Néha legszívesebben világgá kürtölném a titkomat, de nem akarom megtenni, mert semmi értelme nem lenne, és nem akarok még másokat is nyomasztani vele. Nem, ezt nem tehetem meg senkivel, elég, ha csak engem emészt fel lassan, nem kell, hogy még mást is, főleg olyat, aki fontos nekem. És attól is félek, hogy ezért nem kellek majd senkinek, hogy ugyanazokat a hibákat én is elkövetem majd, ha egyszer az, akit várok, belép az életembe.
Boldog akarok lenni. Ha boldog lennék, minden könnyebb lenne. Biztonságban érezném magam, és nem gondolnék félelemmel a szívemben és keserűséggel a lelkemben a holnapra. Mindenki boldog akar lenni. Vajon egyszer mindenki az lesz? Vagy vannak, akik nem erre születtek? Vajon van olyan, akit “nem vár a híres happy end”, aki nem arra született? Ez hülyeség, igaz? Bár… Beleringathatjuk magunkat abba, hogy egyszer mindenki boldog lesz, még ha nem is örökké, csak egy kis ideig. Az élet azonban nem igazságos. Ez a valóság. Itt nem a jó győzedelmeskedik, ó, nem, hanem megszívja.
Boldog akarok lenni. Legalább egy kicsit én is, én is, én is…

Mondtam én, hogy őrült vagyok. Íme a bizonyíték.

Csízzzzzzzzzz!

Úgy határoztam, hogy – mivel imádok fényképezni – megosztom veletek csodás képeimet, melyeket ráadásul mobillal készítettem (s készítek is jelenleg). Általában tárgyakat, tájat meg ilyesmit szoktam lekapni, embereket szinte soha.

Most csak úgy néhány képet teszek fel ide bemelegítésképpen, aztán később már egy-egy bejegyzés egy-egy téma lesz (ez érhető volt, ugye?).

Az időutazó rókakirálynő

Ha felnövök, időutazó akarok lenni. (Legalábbis a következő életemben biztosan, addigra csak kitalálják, hogyan lehetne, nem?) Visszamennék az időben, vinnék magammal minden szükséges holmit (kamerát, naplót, néhány könyvet, hogy ne unatkozzak, zenét stb.), és utazgatnék. Megnézném, milyenek voltak a dinók , történelmi eseményeket, megnézném, milyen volt a világ, amikor születtem, sőt, meglesném a szüleimet kisgyerekként, fiatalként… (Hát, biztos érdekes kalandokba keverednék ) Közben írnék, fényképeznék, kameráznék, és próbálnék nem beleavatkozni a dolgok menetébe, megváltoztatni a történelmet (nem úgy, mint bizonyos egyének…*).

A jövőbe is ellátogatnék. Ott nem igazán számítana, hogy mit csinálok, mert az nincs kihatással a múltban történtekre (legfeljebb akkor, ha valami olyan gáz dolgot csinálok, ami miatt visszamennek likvidálni engem…). A jövő folyamatosan változik (ahogy azt megtanulhattuk a Vissza a jövőbe!-filmekből), így aztán nem aggódnék.

Időnként persze visszatérnék a jelenbe, és hoznék minden szívemnek oly kedves egyénnek valami szuvenírt, ajándékot Az utazásaimról blogot vezetnék, esetleg könyvet is írnék akár, sőt, még előadásokat is tarthatnék. Bár… Ha nem én lennék az egyetlen, akkor nem hiszem, hogy olyan sok mindenkit érdekelne egy időutazó a sok közül.

*gondolkodik*

Hmm, nagyon megszívnám, ha beleszeretnék valakibe a múltban (esetleg a jövőben). Mert ha lehetséges lesz egy nap az időutazás, akkor az ember társa akkor már bárhol lehet, nem?

Nos, akkor már csak egy kérdésem van: kinek mit hozzak a múltból ill. a jövőből?

* utalás Adamre a Hősökből

NyaCon 2009

Még a con előtt terveztem, hogy írok róla ide is, aztán meggondoltam magam, ám most ennyi idő elteltével úgy döntöttem, hogy mégis megjelentetem itt is a véleményem. Néhány képet is csatolok hozzá magunkról

“Apám arcától megállt az óra.”

Ezzel az igencsak meglepő mondattal indít Jasper Fforde ‘A Jane Eyre eset’ című regénye. És így folytatódik: “Ezzel nem ezt akarom mondani, hogy csúnya volt vagy ilyesmi – az időőrök azokra használták azt a kifejezést, akik képesek csigalassú vánszorgássá lassítani az időt.” Na álljon csak meg a fáklyás menet!